Először

Elég késő van, és igen fáradt vagyok, de „ezt” muszáj.

Ragaszkodó lények vagyunk. Kötődődünk személyekhez, tárgyakhoz, növényekhez, állatokhoz, és még oly sok minden máshoz. Szeretünk.
Magamról mindig is tudtam, hogy igen érzelmes típusba tartozom. Rettentő könnyen sírva tudok fakadni, főleg, ha ideges vagyok. Jómagam is sok mindenhez kötődöm érzelmileg. Ékszerek, mindennapi programok, események, személyek, ezek mind, és még sok más is fontos számomra. (Még a böngésző programom iránt is táplálok érzelmeket.)
A tehetetlenséget pedig gyűlölöm.
Két éve nyáron, vándortáborban az egyik már lekezelt vízhólyagom, egy szerencsétlen véletlennek köszönhetően lejött, vele együtt a bőr is a sarkamról. Mentős segédünknek hála; szakszerűen el lettem látva, de a helyzet még így is eléggé kellemetlen fordulatokat vett. Hiába ápoltuk, és pihentettük, reggel nem volt olyan állapotban, hogy tudjak vele gyalogolni. Nem repdestem az örömtől, ugyan is ez azt jelentette, hogy az aznapi kijelölt túrára nem mehettem, mert a tanáraim nem engedtek. Nem vagyok az a nyavalygós, „mindenki engem sajnáljon” típus, de eléggé kiborultam. Mikor reggel már mindenki készülődött, én ültem és néztem ki a fejemből. A kocsit megpakoltuk, a többiek indulásra készen búcsúzkodtak tőlünk, hogy ők gyalog, mi pedig autóval menjünk a következő szálláshelyünkre. Én pedig nagyon nem szeretem azt, ha csak annyit tehetek, hogy ülök és nézek ki a fejemből miközben, mindenki teszi, amit én is szeretnék. Ezek után gondolom, kitaláltátok, hogy aznap reggel elsírtam magamat.
Hasonló történt ma este is. Nem mondom, hogy a Kung Fu felér nálam egy vándortáborral, de azért ezt a sportot is igen megszerettem. Már elég közel áll a szívemhez, ahhoz, hogy ha edzésen kétszer is rosszul leszek, és másodszorra Zsolt már nem hagyja, hogy visszaálljak, én pedig csak ülhetek és nézhetem; ahogy a többiek gyakorolnak, akkor igen is elsírjam magam, mikor kimegyek a mosdóba arcot mosni.
Először sírtam a Kung Fu miatt.

Ilyen nincs

Életünk minden egyes napja meghatározó a személyiségünk, és sorsunk alakulásában. Apró rezdülések, tétova lépések, véletlenek irányítanak, befolyásolnak minket. Minden nap egy apró csoda az életünkben. Hosszabb, rövidebb, nehezebb, könnyebb, izgalmasabb, unalmasabb napok váltják egymást. Rajtunk múlik, hogy éljük meg.
Életünk minden egyes napját úgy éljük, ahogy nekünk megfelel, meghozzuk a döntéseinket, akár befolyás alatt, akár szabadon. Kihívások és akadályok hosszú sora áll előttünk, amin, ha akarunk segítséggel, társasággal az oldalunkon megyünk végig, vagy egyedül. Rajtunk múlik, hogyan tesszük ezt.

Azt azonban fel nem tudom fogni, hogy lehet életünk bármely napját is szürkének, eseménytelennek titulálni.
„Szürke hétköznapok” futok bele újra, és újra ebbe a kifejezésbe, amitől már először is hányingerem lett, most már a hideg futkos a hátamon. A minap találkoztam ismét ezzel a szófordulattal. Már tudtam, hogy nem lesz más választásom, erről a véleményem másokkal is meg kell osztanom.
Ilyen nincs! Ez a szállóige, a meggyalázása azoknak a varázslatos, egyformának nem, szürkének pedig végképp nem nevezhető napoknak. Mitől lennének a hétköznapok szürkék? Mintha nem bujkálna minden következő sarkon egy újabb apró csoda, egy cseppnyi varázslat.
Legyen az; a szikrázó napsütés, hogy egy idegen tüsszentés után az egészségünket kívánja, egy bájos gyermek kacagása, egy csinos nő, egy sármos férifi, egy véletlen találkozó, apró szerencse, egy kedves mosoly, egy szeretettel teli ölelés, egy boldog meghitt pillanat, és máris különleges a napunk.
Nem hiszem, hogy létezne szürke hétköznap. Mert minden nap, megismételhetetlen élmény. Akkor is, ha nem alakul minden a terveink szerint, ha halálra unjuk magunkat, vagy teljesen a padlóra kerülünk.
Nem, nem, nem, és nem! Ez a kifejezés nem létezhet!

Tessék megtanulni nyitott szívvel, és szemmel járni, hogy befogadhassuk azokat az apró pillanatokat, melyek valóban varázslatossá teszik a napjainkat, hogy a „szürke hétköznapok” kifejezés örökre eltűnhessen.

Időt kérek

Nincs időm. Idő kéne. Szerezni kellene valahonnan. Nincs valami jó ötletetek?
Kéne nekem.

Érzéseim szerint nem én vagyok az egyedüli, aki hasonló gondokkal küzd.
Gyakran előfordul velem, hogy elárasztanak a tennivalók, a fejem fölé nő a papír kupac, és sok mindenre nem marad idő. Ezzel a gonddal nem csak én találtam már magam szemben. Mi tévők legyünk hát, mikor úgy érezzük, egy percünk sincs arra, hogy vegyünk egy mély levegőt, kikapcsolódjunk pár órára, hogy feltöltődve új energiákkal, és elszántsággal vethessük magunkat újra a teendőink végtelen listájának elvégzésében?
Rangsorolni kell. Mi a fontosabb? A blog bejegyzésem, a magyar plusz, vagy büntető házi feladatom, netán a francia, vagy a matek, a japán szóbelim, a pályázat elkezdése? Nehéz döntések, de meg kell őket hozni. Mindennek megvan a maga prioritása, és bármennyire is szeretnénk, nem lehet mindent egyszerre. Valamit fel kell áldozni. Az nyugtasson minket, hogy talán nem is volt olyan fontos, mint először gondoltuk.
Mi lesz fontosabb öt, tíz, akár húsz év múlva. Hogy minden feladatunkat elvégeztük, és büszkén fennhordhattuk az orrunkat, elismeréseket és vállveregetéseket fogadva, vagy nyugodt, békés hétköznapok kevesebb büszkélkednivalóval, de annál kiegyensúlyozottabban.

Számomra annyira jó lenne, ha a nekem fölösleges tantárgyakat le tudnám adni. Utolsó két évben fakultációkra járunk, már tudjuk milyen irányba fordult az érdeklődésünk, miért nem megoldható, hogy a plusz négy óráért cserébe másik négyre nem járok be? Nem hiszem, hogy olyan sokat számítana az, hogy ott vagyok-e a fizika órákon, vagy nem, így sem csinálok semmit, akkor meg; ne raboljuk egymás idejét. A jó szándék megvan de a logika (avagy az értelem) hiányzik a dologból.

Azt semmi nem tudja nálam elérni, hogy idegeskedjek, és kiboruljak. Ha már tényleg tarthatatlan az állapot, egyszerűen mindent eldobok, és nem csinálok semmit.

Jól teszem-e, vagy sem, én dolgom eldönteni, és ezzel együtt élni.
Azonban ti se felejtsetek el „ a nagy rohanás” közepette megállni, venni egy mély levegőt, ellazítani, hogy újult erővel indulhassatok tovább.

Bocsáss meg!

Személy szerint, gyakran hallgatok a megérzéseimre, amikben száz százalékig meg is bízom.
Tegnap megvettem a Marie Claire novemberi számát, pusztán megérzésből. Úgy éreztem; valami fontos dolgot rejt az újság borítója, ami számomra meghatározó lehet. Így is lett, három szempontból is, most csak az egyikről beszélnék, mert a másik titok, a másik pedig nem érdekes.

Szeretnék bocsánatot kérni magamtól azért, ahogyan magammal bántam. Olyan ember vagyok, aki a barátait az összes hibájukkal együtt, imád, szeret. Ez, néha már, számomra is hihetetlen mértékeket ölt. Többször is megesett már velem, hogy meglepődtem, mennyire képes vagyok valakit szeretni; pusztán barátságból.
Mi lesz velem, ha szerelembe esem?
Magamnak viszont egészen eddig képtelen voltam, megbocsátani. Mindig hibáztattam, bűnösnek tituláltam, szegény lelkem.
Ki vagyok én, hogy ne vétkezhessek? Én miért ne lehetnék esendő, egyszerű ember?
Olyan hirtelen, egy mondat hatására, nyilallt belém a felismerés, teljesen megdöbbentem. Mindent átgondolva, és megfontolva, még mindig tátott szájjal ültem az újsággal a kezemben, és csak néma fekete-fehér képsorok pörögtek a szemem előtt.
Mit tettem?!
Én, pont én, aki már művészi tehetséggel művelem a megbocsátás tudományát, tettem ezt magammal. Olyan elérhetetlenül magasra tettem a lécet, saját magammal szemben. Nem csodálkozom, hogy eddig gyakran elégedetlenkedtem, és vádaskodtam.
Ezentúl, oda figyelek magamra! Türelmes, és megértő leszek a gyönge, esendő, érzékeny lelkemmel szemben. Szegény drágám, olyan rosszul bántam vele, pedig olyan törékeny, és félénk.
Bocsáss meg nekem!

Oly egyszerű

And breathe… just breathe,
Oh breathe, just breathe
Anna Nalick-Breath

Fagyosan, hideg levegő, és édes esőillat. Kiléptem az utcára és parányi, puha esőcseppek kezdtek hullani az arcomba, én mélyen beszívtam az esőtől édes levegőt, és fülig érő szájjal indultam utamra.
Már percekkel ez előtt is a fellegekben éreztem magamat. Majd kicsattantam a boldogságtól, és az időjárás, ezt csak fokozta! Legszívesebben visítottam volna, de kibírtam hazáig. Annyira, annyira… Aaaah~ leírhatatlan :D
Még nincs is igazán tél, de a hideg mindig meghozza a jó kedvemet. :)

Nos ennyit tudtam egy óra alatt összeszenvedni. :D Erről nincs mit írni, boldog vagyok(és kész), ráadásul hideg van! :)

Ha pedig már az esőnél tartunk, akkor itt a lányok egyik fellépése, az esőben! :D

f(x)  – LAchATA

(katt)

.mp3 letöltés

„Mint aki a sínek közé esett…”

Vannak bizonyos bolondságok, amiket néha megszokásból csinálunk. Nincs különösebb céljuk, azon kívül, hogy elszórakoztassuk magunkat pár percre. Kis időre megfeledkezünk a teendőinkről, kikapcsolunk, és megfeledkezünk magunkról.
Számomra a síneken egyensúlyozás a legmulattatóbb délutáni tevékenység, amit egy tizenhárom perces vonatút után szoktam űzni.
Furcsa, de mostanában valamiért teljesen kiment a fejemből, hogy ezzel szórakoztassam magamat, és az állomáson állókat. Nem telik nagy erőfeszítésembe, hogy egyensúlyozzak egy sínen, de rettentő mókás. Hallani az emberek kárörvendő kacaját mikor leesek, vagy lefúj a szél, csak az egyensúlyomra koncentrálni és egy pár perces sétával máris jobbkedvre derülni. :)
Mindennek megvan a maga metódusa. Magas sarkúban még egyszer sem sikerült fent maradnom, de papucsban sem, és ez a tény megnyugtat. :D A csizma, és a cipő bizonyult eddig a legpraktikusabbnak. Az sem válik előnyömre, ha félvállas táska, vagy egyéb nehezék van a kezembe, például víz, vagy könyv.
Tehát mikor ma leszálltam a vonatról, és a sínek fölött lépkedtem át, belém hasított a gondolat, hogy milyen rég is volt…! (…és még egy vonat sem ütött el! :D)
A szél megnehezítette a dolgomat és az állomás végén már, minden második lépésnél leestem, de rettentő mókás volt! :) Mindenkinek ajánlom, aki szokott vonaton utazni és érez magában egy kis késztetést ilyesfajta bolondságok iránt! :)
Útközben hazafelé jutott eszembe, hogy megint elfelejtettem visszavinni a Kosztolányi verses kötet a könyvtárba, és ekkor már meg is volt a mai bejegyzésem címe! :)

Mint aki a sínek közé esett…

És általérzi tűnő életét,
míg zúgva kattog a forró kerék,
cikázva lobban sok-sok ferde kép,
és lát, ahogy nem látott sose még:

Mint aki a sínek közé esett…
a végtelent, a távol életet
búcsúztatom, mert messze mese lett,
mint aki a sínek közé esett:

Mint aki a sínek közé esett -
vad panoráma, rémes élvezet -
sínek között és kerekek között,
a bús idő robog fejem fölött,
és a halál távolba mennydörög,
egy percre megfogom, ami örök,
lepkéket, álmot, rémest, édeset:

Mint aki a sínek közé esett.
(Kosztolányi Dezső)

Sírjak, vagy nevessek?

Gyakran előfordul velünk, hogy a hirtelen feltörő érzelmek áradatában, nem tudjuk eldönteni, mit érzünk valójában; sírjunk-e, vagy nevessünk?!
Nálam általában nevetésbe torkollik a dolog, de én is inkább kínomban nevetek ezen esetekben, néha még pár könnycsepp is kicsordul.

Mikor megláttam Kazumi-sensei levelét, ami a hétvégi Japán szónokversenyre önkéntesnek jelentkezőknek szólt, hirtelen nem tudtam, mi lenne a megfelelő reakció arra, hogy kifejezzem, amit érzek. Egyen póló! Nincs is rosszabb egy idétlen egyen mintával ellátott, abszolút nem előnyős, rosszabb esetben szűk nyakú T-shirt-nél. Rukával reménykedtünk, hogy végül lemondanak erről az ötletükről, és mindenki mehet, amiben neki jól esik, vagy fekete-fehér. Még, az alacsony körökben, magas sarkúban ácsorgás is közelebb áll hozzám, mint egy egyen póló. (＞_＜)

Mikor megláttam reggel azt az egyetemista fiút, akivel egész télen minden nap együtt utaztam reggel, inkább a nevetés fogott el, mint a sírás, pedig a helyzet siralmas volt. Anno helyesnek tartottam, most már rémesnek. Ez a félig fekete, félig piros felzselézett hajviselet, nagyon távol áll tőlem és egy bohóchoz inkább közelebb.

Mikor megláttam a születési dátumát, nem akartam hinni a szememnek. Percekig nem voltam képes felfogni, hogy voltam képes újra olyan személyt kiszemelni magamnak, aki ugyan azon a naptári napon született, mint az előző „Ő”. Ez nem végzet, ez a balszerencse sátáni kacaja a hátam mögött! Ha „szerencsém” van vele is ugyan olyan bonyolult kapcsolatom lesz. Hogy választhattam így bele? (már megint) ( T_T)

Mikor megláttam a Kálvin teret újra reggeli fényben „pompázni” inkább sírhatnékom volt. Az elmúlt egy hétben kétszer is megesett, hogy késő éjjel vetődtem ide, és akkor kellemes narancssárga fényben úsztak a fák lombjai és az út kövezete. A késő őszi falevelek, a régi utcalámpák sejtelmes fénye árasztotta el a teret, és egészen mesebeli látványt nyújtott. Nem úgy, mint ma reggel, vakító fehérségben…