Egy lépéssel közelebb japánhoz

Éppen indulni készültünk Mariannal. Cipő felvéve, kabát rajtunk, táskák a kezünkben, édesapám kint vár az utóban. Mégsem akartam elindulni. Úgy éreztem, ha átléptem a ház küszöbét, kiszakadok a burokból, és elveszítem, amit kaptam.

Most már hivatalosan is a Reiki használók táborát bővítem.
De mi a Reiki?
„Út, amely a teljesség felé vezet
Univerzális energia
Személyiség fejlesztő program
Transzcendetális iskola
Fokozatokra épülő ősi beavatás
Olyan tudás, amelyekért valaha vagyont, karriert, családot hátrahagyva kolostorba vonultak az emberek.”

Az első avatás után nem akartam sem kimenni a szobából, sem felállni, megmozdulni, beszélni, és levegőt is alig kaptam. Egyszerűen csak ültem, és figyeltem arra mi játszódik le a testemben. Később kitámogattak a nappaliba, ott lefeküdtem, és szintén mozdulatlan maradtam hosszú-hosszú perceken át. Később visszatért az erő a tagjaimba, de valami határozottan más lett.

Azóta békésebb vagyok, kevesebbet beszélek, lassabb és kiegyensúlyozottabb vagyok, és próbálgatom magam a világban.

ikimonogakari – Kaeritaku natta yo

いきものがかり – 帰りたくなったよ

Most ez a dal illik a legjobban a hangulatomhoz. :)

(katt)

.mp3 letöltés

Ez túlélésre megy

Mindenkitől elnézést kérek, aki eddig lemaradt „Az utolsó busz” bejegyzésről, de most vettem észre, hogy a nap folyamán elpárolgott. Nem tudom, ezt hogy sikerült összehoznia a blogomnak, de karácsony van, nézzétek el neki… Újra feltöltöttem a bejegyzést, szóval, akiben még van elég érdeklődés elolvashatja.

Szeretem a Kung Fu-t. Szeretem az edzést, az edzőmet, az edzéstársakat.

De a szerdai edzés borzalom volt! ( T_T)＼(^-^ )
Teljesen fel voltam dobódva edzés előtt, de még utána is. Majd kicsattantam jókedvemben. Edzésen viszont, borzalmas kínokat éltem át!
Drága Zsolt (edző) egyem a szívét, kímélni akart minket így ünnepek előtt, így megfeledkezve arról, hogy decemberben erősítünk, technikás edzést tartott.
Ezzel magában semmi probléma nincsen…
De mindent lassított felvételben kezdtünk el gyakorolni, aminek meg lett volna a maga célja, mégpedig, hogy minden mozdulat a helyére kerülhessen, és jól az eszünkre véssük; mikor hol kell lennie a kezünknek.
De hogy tudnék koncentrálni a kezemre, ha félig alszom! (＞∀＜) Mindent olyan lassan csináltunk, hogy a mozdulat fele közben, komolyan aggódtam, hogy állva el fogok aludni! ^_^” Olyan kibírhatatlan ásítási roham tört rám, hogy percenként azt hittem, majd kiesem a számon!!!
Magában az ásítozással sincs probléma de, ha edzésen adom elő, akkor Zsolt biztosan kegyetlen bosszút áll rajtam, mert ásítani mertem az edzésén. (Volt már rá példa) :D

Túlélésre játszottam! Számoltam vissza a perceket, és kommandóztam, nehogy lebukjak! o(≧▽≦)o
Majd egy órán keresztül ásítoztam, és bujkáltam a kezem, meg az előttem álló mögött. Gyakran találtam valami hihetetlenül érdekes dolgot a hátam mögött, hogy megfordulhassak, és ne lássa, hogy mekkorát ásítottam. Borzalom, borzalom! XD
Még így is élveztem az edzést, de a rettegés attól, hogy lebukok az ásítozásommal, sokkal rosszabb volt, mint amikor attól tartok, hogy Zsolt észreveszi, hogy majd összeesek a fáradtságtól és lazsálok egy kicsit.
Edzés vége felé, már teljesen kikészültem, és már alig vártam, hogy vége legyen, mert komolyan azt hittem, ott alszom el állva. (*￣∀￣*)

De azért jól éreztem magamat! p(^_^)q Waaaaaaa~ ^^”

Az utolsó busz

Imádok idegenekkel beszélgetni. Nem a tegnapi volt az első alkalom, hogy spontán megszólítottam valakit egy jó ürüggyel. Valójában, ilyenkor soha sem az mozgat engem, hogy megtudjam; neki melyik busza késik, vagy merre megy tovább, pusztán abból az önző szándékból szólítok le ismeretlen embereket, hogy tanulmányozzam őket.
Izgatja a fantáziám, vajon egy negyed órás beszélgetés alatt mennyit árul el magáról, mit tudok meg a napjáról, és mennyire ismerhetem meg.
Szinte már kihívásként kezelek, minden ilyen szituációt, és már kedvtelésből űzöm.

Tegnap este késett a busz. Kung Fu-ról tartottam hazafelé, és ilyenkor mindig imádkozom, nehogy lekéssem az utolsó buszt.
Már jó ideje ültem a buszmegállóban és egy lány állt mellettem. Én toporzékoltam, doboltam a kezeimmel a lábamon, fütyültem, mindent megpróbáltam, hogy ne kelljen arra koncentrálnom; mennyire unatkozom. Mikor elhatároztam, hogy meg fogom szólítani a lányt, már azért imádkoztam, hogy ne jöjjön a busz.
Karácsonyi csomagolópapír volt nála, meg még pár ehhez hasonló kellék a szatyrában.
Odafordultam hozzá, és megkérdeztem melyik buszra vár. Az egyik fülest kivette a füléből, és én újra megkérdeztem.
Miután túlestünk a formaságokon, hogy én melyik buszra várok, és ő merre megy haza, megkérdeztem sikerrel járt-e az utolsó nagy bevásárláson. Siker! Ekkor jelent meg az első közvetlen érzelem az arcán. Tudtam innentől kezdve, már a bizalmába fogadott és ki fogja önteni nekem a lelkét.
Soká tartott mire megjött a busz, és ő addigra már ki is kapcsolta az mp3 lejátszóját. Pár személyes információt tudtam csak róla meg, igazából csak az elfuserált napjáról beszélt, ami elmondása alapján tényleg nem egy kellemes szenteste előtti huszonnégy óra volt.
Jómagam is megosztottam vele pár alap információt magamról, csak, hogy közelebb érezhesse magát hozzám.
Végül leszállt a buszról, és kellemes ünnepeket kívántunk egymásnak.
Azon kívül, hogy sikerült kielégítenem a saját szükségleteimet, és újra próbára tehettem, a közvetlenségemet, remélem; azért neki is fel tudtam dobni egy kicsit a napját!

Ezúton is szeretnék mindenkinek kellemes ünnepeket kívánni!
Köszönöm a hozzászólásokat, és azt, hogy olvastok. Bár tudom, azaz inkább látom a statisztikán, hogy szeptember óta nem vagytok annyira elégedettek, igyekezni fogok jövőre is, hogy az írásaimmal szórakoztathassalak, és taníthassalak titeket!
Végül köszönöm, hogy átléptük a 30,000-es látogatottságot!

.｡*･.｡ヽ(＾▽＾)人(＾▽＾)ノ｡.･*｡.

SNSD – Just a feeling(feldolgozás)

(katt)

Ilyen egyszerű

Ha én ezt tudom, hogy a boldogsághoz vezető út ilyen egyszerű, akkor már hamarabb elindultam volna rajta.
Eddig sem volt okom a panaszra, de most, hogy végre nem csak beszéltem a bátorságról, hanem gyakorlatba is átültettem, egész másként látom a világot.
Hirtelen minden egyszerű lett. Remélem, holnap sem múlik el ez a varázs.

Hétvégén kiborultam, és érzelmileg a padlóra kerültem. A félelem váltotta ki belőle, hogy meg fogok halni.
Nem tudtam, miért fáj, miért szúr a szívem. Máskor is előfordult már, stressz, vagy fáradság miatt, de csak úgy magától még sosem kezdett rá. Sírva fakadtam, mert tehetetlenül álltam, derékig a tudatlanság, és tanácstalanság bűzös lápjában. Mi lelt engem? Mi történt?
Arra, a következtetésre jutottam, hogy: csak egy valami lehet, ami mélyen még bennem van és nagyon-nagyon fáj: a magány. Elmentem hát, meglátogatni azt, aki ebbe a keserű helyzetbe taszított, hogy levegye a súlyt a lelkemről, hogy felszabadulhasson, és szabadon szárnyalhasson a jókedvem. Lebeszélni pedig nem hagytam maga, ugyan is ezt a tervemet, csak egyetlen embernek árultam el! Saranghae!!!

Átléptem a szobája küszöbét, leültem az ablaka elé a földre, ő pedig velem szembe.
Mintha minden egy szempillantás alatt megvilágosodott volna, úgy éreztem itt a helyem, hogy ez az, ami hiányzott az életemből, ez után sóvárogtam: csak hogy üljünk egymással szembe, mint egyszerű barátok, beszélgessünk, hogy nevessünk, és hogy a csipkelődéseimmel kikészítsem az idegeit. Nem volt szükségem sem lelki támogatásra, sem mély érzelmes beszélgetésre, csak hogy tudjam, itt vagyunk, és senki más nem számít csak ő, és én.
Talán, ha ezt nem halogatom egy évig nem kerültem volna ilyen helyzetbe, de pont erre a hosszú időre volt szükségem ahhoz, hogy lenyugodjak, és kitisztulhasson a fejem, hogy újra csak egyszerűen barátok lehessünk.

Mióta eljöttem abból a szobából lebegek a föld felett, fülig ér a szám, és azt sem tudom, mit kezdjek ennyi jókedvvel.

Ma edzésről hazafelé sokat kellet várnom az utolsó buszra. Egy fiatal lány hozzám hasonlóan bosszankodva várt, én pedig ellenállhatatlan késztetést éreztem arra, hogy megszólítsam. Remélem végül sikerült feldobnom valamennyire a napját, mert amennyit elmesélt belőle, nem csodálom, hogy nem volt felhőtlen hangulatában.
Ez sem volt véletlen, ez is egy jel volt arra, hogy „igen én felhőtlenül boldog vagyok, de itt van valaki, aki nem, hát próbáljuk meg feldobni neki is a napját, így éjfélhez közeledvén, hátha majd mosolyogva gondol vissza arra a furcsán kedves idegenre”.

Most este is megköszönöm, de majd holnap is jelentkezem:

Köszönöm mindenkinek, aki rendszeresen, vagy rendszertelenül olvassa az írásaimat! Értetek, és magamért is teszem, szóval mindenféleképpen meg akartam köszönni, hogy átléptük a 30,000-et! **\^_^/**

u.i.: Késő van, és édesapám laptopjánál ülök, holnap szerkesztem a bejegyzést! (szerkesztve:091224)

Divatdiktátorok

Az én családomban, pár éve már nem divat a karácsonyi idegbaj. Rájöttünk, hogy nem az a fontos számukra mit kapunk, mikor, vagy kitől, egyszerűen csak az, hogy együtt lehessünk.

Mióta az eszemet tudom a nagycsaláddal ünnepeltem a karácsonyom.
A 24 mindig szűk családi körben vacsorázással, és ajándékbontással telt. Ezután a 25 volt a nagy családi banzáj, ahol összecsődültünk a nagyszüleimnél, jöttek az unokatestvérek, boldog és boldogtalan, és bő tizekét fős társaságban ünnepeltünk, ebédeltünk, ajándékot bontottunk.
Tavaly átalakult az ünneplés menete. Eltávozott a nagymamám, ezért a karácsony első napján, a nagypapám, és a húga is velünk ünnepeltek. Karácsony második napján pedig nálunk gyűlt össze a család, szerény ajándékokkal, de annál több érzelemmel. Harmadnap pedig meglátogatott minket apukám nővére, a mostoha unokatestvérem, és a gyerekei. Talán furcsának tűnhet, de ez volt életem egyik legjobb karácsonya, mert ez volt a leghosszabb, és a legérzelmesebb.

Ma reggel a kedvenc újságcikkem is a karácsonyi idegbajjal fogalakozott. Tanácsokat osztogatott az olvasó közönségnek, hogy dobják félre a teendőik listáját, és inkább pihenjenek le.
Lassan divattá válik az ehhez hasonló cikkek, újságszegletek, és beszélgetések felbukkanása. Mindenki bizonygatja, hogy nem mennek tönkre az idegei az ajándékok beszerzése közben, és hogy ő igen is élvezi ezt a metódust.

Nincs gond az ajándékozással, gyönyörű dolognak tartom, hogy az emberek így próbálnak örömet szerezni másoknak, de nem kell túlzásba vinni, mert sokan elfelejtkeznek ilyenkor magukról.
Én személy szerint, pihenés párti vagyok. Inkább ne kapjak egy darab ajándékot se, de úgy lássam a szeretteimen, hogy kiegyensúlyozottak, és elégedettek.

Már látom is lelki szemeim előtt, ahogy évek múlva, emberek büszke tábora, felemelt fővel kinyilatkoztatja, hogy „Ő ajándékok nélkül, békés pihenéssel tölti a karácsonyt, a családja társaságában”. Aztán hamarosan divat lesz ebből is, és mindenki követi majd a divatdiktátorokat, mintha valami új dolgot találtak volna ki… (Bárcsak, már most így lenne.)

Mégsem

Elhiszem, hogy a tudatlanság boldogít. Mindig is hittem ebben.
De, ha tudom, hogy tudatlan vagyok, akkor már nem lehetek boldog. Mégsem boldogít örökké!
Valamit tudni akarok, átérezni, megélni, rájönni, megismerni. Mégsem tehetem (egyelőre).
Mert, ki vagyok én? Egy új, egy betolakodó, aki még nem tud semmit, egy gyerek, a legfiatalabb, akit nem lehet egyen rangúkét kezelni. Miért? Engem nem zavar, ha mások idősebbek nálam. Nem ők tehetnek arról, hogy nem akkor születtek mikor én. Én elnézem nekik ezt a hibát. Ők miért nem? Vajon a korommal való viccelődés mögött, valódi érzelmek vannak, talán féltékenység, vagy csak ugratnak? Mégsem értem a lényegét…

Én soha nem akartam egy perccel sem idősebbnek, vagy fiatalabbnak lenni. Már óvodás koromban sem. Mindenki iskolába akart menni, én jól elvoltam az oviban.
Most sincs másként. Elégedett vagyok a helyzetemmel, hogy abban a korban lehetek, mikor megnyílik előttem a világ, és újra, és újra megismerhetem magamat.

Ti hogy érzitek? Akartatok már idősebbek, vagy fiatalabbak lenni, csak azért, mert viccelődtek azon; milyen fiatalok vagytok, mert nem kapatok meg egy munkát, mert nem ismertek el titeket? Kegyetlen dolog nemde? Mintha rajtunk múlna, mikor születünk meg. (Oké, én pont az a kategória vagyok, aki tett róla, hogy később szülessen meg, de ezért se féltékenynek nem kell lenni rám, sem elítélni engem.)

Mégsem vagyok túl rajtam. Azt hittem, több mint egy év elég erre. De, néha már úgy érzem, sosem jutok ezen túl.
Olyat készülök tenni, amiről beszélnem kéne a barátaimmal, de ismerem őket, tudom; lebeszélnének róla. Úgy érzem; nekem mégis erre van most szükségem, ha nem teszem meg talán soha, vagy legalább is nagyon sokáig nem tudom majd végleg lezárni az életemnek azon szakaszát.
Eddig féltem magától a gondolattól is, hogy újra találkozzam az érzéssel, de nem bujkálhatok előle örökké. Itt az ideje, hogy bátorságot gyűjtsek, hogy boldogabb lehessek.

Titeket is csak arra tudlak ösztönözni, hogy ne halogassátok a fontos dolgokat, mert lehet, azt hiszitek; elfelejtettétek, már nincs kihatással az életetekre, de valami mégsem stimmel.

Yamazaki Masayoshi – One more time, one more chance

(katt)

.mp3 letöltés

Rosszalkodtam

Nem tudom, ki milyen gyakran enged meg magának egy kis „züllést”, de nekem kéthetente egy-kettő belefér az életembe.

Ilyenkor iskola után teletömöm magam, délután alszom, este tévét nézek tanulás helyett, és hajnalban táncolok. Mindezek eredményeként, másnap, úgy festek, mint aki az egész éjszakát át bulizta, és két napja nem aludt. De megéri!

Kicsit kiengedni a gőzt, nem foglalkozni senkivel és semmivel, csak is kizárólag magammal. Nincs senki a személyes szférámban, sem a fejemben, nem gondolkozok semmin, csak teszem, ami jól esik; semmit. Csak én, egyes, egyedül én.

Kedden végre túlestünk a történelem témazárón. Nem idegeskedtem rajta különösebben, készültem rá. Volt, amit tudtam, olyan is, amit nem. Az utolsó két órám már nem is érdekelt, csak az, hogy hazajöjjek ebédelni.
Nem terveztem el előre, hogy délután, nem fogok csinálni semmit, félreértés ne essék. Ez abszolút spontán elhatározás alapján lett így. Csak hallgattam a megbízható, megérzésemre, hogy igen (!) nekem most erre van szükségem.
Iskola után Nimi már várt rám, és elkísért, hogy leadhassam a pályázatomat. Jó volt őt látni. Nagyon ritkán látom őt, ezért mikor legutóbb láttam, nem tudtam neki mit mondani, és ez rettentően zavart, mert nagyon szeretem őt! De most, bőven volt mondanivalónk egymásnak, miközben, átutaztuk a fél várost! :D
Mire hazaértem már sötét volt. Imádom az éjszakát, imádom a telet, és imádom, ha akkor kapcsol fel a közvilágítás, mikor még kint vagyok az utcákon!
Mint már tudjátok; azután hogy hazaérkeztem teletömtem a bendőmet, és lefeküdtem sziesztázni. Pihenést követően zenét hallgattam. Termékeny délután volt, új Remioromen koncert felvételeket találtam, és visítoztam mikor meghallottam az új 2008-as koncert keretein belül a Sangatsu Kokonoka-t és a Beer to Pudding-ot!

Remélem másokra is van ilyen hatással az, ha meghallják a kedvenc dalaikat! Jó érzés :D Ajánlom figyelmetekbe, ha még nem volt alkalmatok,visítozni. Fiúk ti is!

A tanulást hanyagoltam, mert a nyelvtandolgozattól nem féltem, ezért tölthettem az egész délutánomat a semmittevéssel. Nem tudom, hogy sikerült elütni az időt, egészen éjfélig, de jól elvoltam a koncertfelvételek hallgatásával. :) Végül éjfélkor már táncra is perdültem.

Őrült egy este volt! :D

Döntse el mindenki maga, hogy belefér-e az életébe heti egy rosszalkodós délután. Szerintem megéri! :)

A dal, amire muszáj volt felállnom és táncolnom:

Yamazaki Masayoshi és társai előadásában :

山崎まさよし – 苦悩のマタニティー

(katt)

És mégis

Mikor bedugtam a kulcsot a bejárati ajtóba, hogy kiszabadítsam magam a lakásból, mint villám csapott belém a felismerés, mennyire egyedül vagyok.

Félévente egyszer tör rám a magány érzet. Ilyenkor is, általában, egy nap leforgása alatt el is felejtem, hogy valaha is egyedül éreztem magam. Én az a típus vagyok, aki jól megvan egyedül. Nincsenek nagy igényeim.
Már múlthét közepén tudtam, hogy a pénteket egyedül fogom tölteni. Azon a bizonyos nap reggelén teljesen csendben és magányban készülődtem a hét utolsó iskolanapjára, minden jól ment, amúgy is szeretem némaságban, és egyedül tölteni a reggelt.
És mégis, mikor bedugtam a kulcsot a bejárati ajtóba, hogy kiszabadítsam magam a lakásból, mint villám csapott belém a felismerés, mennyire egyedül vagyok.
Hirtelen azt kívántam: bárcsak itt lenne édesanyám, és a bosszantó kérdéseivel bombázna; apukám, aki a reggelit készíti; és a folyton morgó bátyám. De, csak álltam a lakásban, a magány társaságában, csak én, egyes, egyedül én.

Nem kívánom ezt az érzést senkinek sem. Éreztem már magányt, mikor hiányoztak a barátaim, vagy mikor szerelemre vágytam, de ilyet még soha sem. Mikor csak azok az apró, idegesítő, vagy megszokott dolgok tudnák újra helyreállítani a világ rendjét, melyeknek egy más napon nem is tulajdonítanék jelentőséget…

Az egész napomat végigkísérte ez a nyomasztó magányérzet, és már másra sem vágytam, mint arra, hogy vége legyen az iskolának, bevásároljak, és süteményt süssek. Ha alkothatok valami, finomat, vagy hasznosat, az mindig megnyugtat, és ilyenkor megbizonyosodom róla, hogy “Igen, újra minden a megszokott kerékvágásban van.” Mert a nyugtalanság nem boldogít.

Mekakushi No Kuni

目隠しの国

A legtöbben bele sem gondolunk mit jelent valakit megérinteni. Mindennapjaink elképzelhetetlenek lennének testi kontaktus nélkül, azonban ritka, hogy valaki elgondolkozik azon, mi lenne, ha hosszú ideig, vagy soha többé nem lenne képes másokat érinteni.
A tömegközlekedésen, néha akaratunk ellenére is testi kapcsolatba kerülünk másokkal; első találkozáskor kezet rázunk új ismerősünkkel; mikor barátainkkal találkozunk, megöleljük, arcon csókoljuk őket; kedvesünket simogatjuk, és szorosan mellette alszunk éjjeleken át.
Életünk elképzelhetetlen érintések nélkül. Nem csak tanulmányok mutatják ki, milyen katasztrofális hatása lehet a hiányának, de valószínű mi magunk is voltunk már hasonló helyzetben.
Jól tudjuk, mit jelent valakit megérinteni, de olykor észre sem vesszük, hogy változnak meg kapcsolataink, ettől.
Én személy szerint a gondolatától is rosszul vagyok, hogy első találkozáskor valakit arcon csókoljak, mégis kényszerültem már néha ilyen helyzetbe, vagy olykor magam is megfeledkeztem erről. Valakit annyira a belső körünkbe fogadni, hogy ilyen intimen érintkezzünk vele első találkozásra, kellemetlennek tartok. Nyílván minden alól vannak kivételek, de mindenki tudja, mire gondolok.

A közelmúltban új ismerőseim közül többel is az érintkezés szintjére léptem. Kivel hamarabb, kivel később, de apró mégis meghatározó fordulópontja volt a kapcsolatunknak. Nekik ez talán nem jelentett sokat, de én jól az emlékezetembe véstem, nem a pillanatot, hanem az érzést, hogy milyen volt először megérinteni őket, azért mert valóban vágytam arra, hogy közelebb érezzem magamhoz őket.
Azonban mind jól tudjuk, mennyire kellemetlen tud lenni számunkra, mikor; valaki olyannal kerülünk intimebb kapcsolatba, akivel nem szeretnénk.
Most szombaton egy életre megtanultam milyen iszonytató az, mikor valakit méterekre akarok magamtól tudni, ő mégis betolakodik az intim szférámba. A gondolat, hogy pontosan azért kerülöm őt egy éve, hogy ez ne történjen meg velem, és most mégis ott állok mellette, és a kezemet követeli, én pedig a pulóverem ujjába csavart kézfejeim a kabátzsebem mélyére rejtem, ő azonban mégis belém karol, és a testem szinte visít, hogy távozzon a közelemből, a gyengeségem azonban felülkerekedik rajtam. Mindezek után, pedig hiába beszélem ki magamból minden fájdalmam, este mégis egyedül a hatalmas pulóverem rejtekében fájdalmasan potyogtak keserű könnyeim.
Jól válogassátok meg, kik lesznek azok a szerencsések, akik kerülhetnek hozzátok érzelmileg annyira közel, hogy mikor először megérintitek őket, érezzétek; valami új és varázslatos vette kezdetét.

Úgy érzem, tartozom egy kis magyarázattal; a címmel kapcsolatban, ugyanis ez azon alkalmak kevese, mikor nem lehet mindenki számára egyértelmű, miért ezt választottam, mikor rám jellemző, hogy; a témához kapcsolódó, rövid, de frappáns és érdeklődést felkeltő címeket igyekszem használni.
A „Mekakushi no Kuni” egy japán képregény (manga, ha jobban tetszik) amely igen nagy hatással volt rám mikor olvastam. Bár a történet kevés karaktert jelenít meg, a mondanivalója nagyon mély, és nem lesz meglepetés, ha azt mondom, hogy az „érintés” nagy szerepet kap a történetben. Ismertetőért(katt)