A gödör szélén

Megtaláltam-e a boldogságomat?
Igen
Mert megkaptam, ami hiányzott az életemből?
Még nem tudom, de előreléptem.
Mi történt?
Valaki segítő kezet nyújtott, és bár féltem elfogadni, összeszedve minden akaraterőmet, hagytam; hogy kihúzzon a gödör mélyéről, hogy bizonytalanul de elszántan álljak a peremén. 

Tyúklépésben haladok előre, de haladok. Figyelek, hallgatok, és gondolkozom.
Mire van szükségem, miért fáj a térdem, miért nem izgulok a vizsgámon, mi az, amit még nem oldottam meg.
Büszke vagyok magamra, hogy elfogadtam Zsolt segítségét, mert ilyet ritkán teszek, de változni akarok, nem függni, de bízni másokban.
Büszke vagyok magamra, mert már olyan dolgokat is meg merek tenni, amik eddig eszembe sem jutottak, nem hagyom magam befolyásolni mások által, mert önmagam akarok lenni, hogy büszke lehessek arra, aki holnap leszek.

Összegzés

2.10
Jelentkeztem egy japán cserediák programra. Vizsga alapján döntik el, ki lesz az a tehetséges nyertes, aki fél évet kint tölthet.
Terveim szerint én.

2.12
Hallottam, amit hallanom kellett. Megtettem, amit soha nem tettem.

2.13
Zsoltnál ébredek a gödör szélén.

2.13
Este Zsuzsival beszélgetek, és olyan tanácsokkal és bíztatásokkal látom el, hogy büszke vagyok magamra, hogy valaha valakinek ilyeneket mondtam, mert nagyon szeretem őt, és örülök, hogy ő is nagyon szeret engem. Bár csak kettesben, de nagyon jól töltöttük az éjszakát, és Viki bánhatja, hogy lusta volt eljönni.

2.14
Busójárás az iskolatársaimmal, és a japán barátaimmal. Hát… Mókás volt. :D
Jövőre is biztosan megyek, mert felejthetetlen élmény, Mohácson „búcsúztatni a telet”.

2.15
Kozmetikus, hogy ne csak belül, de kívül is megújuljak.

2.16
Edzőcipőt vettem. Kung Fu cipőt pontosabban. Még mindig nem szoktam hozzá… Majd fodrászhoz mentem, hogy teljes legyen a megújulás.

2.20
Harcművészeti bemutató és verseny. Ilyet sem láttam még, kivéve Kendo és Karate. Néztem francia boxot. Savate. Nagyon tetszett, teljesen más, mint amiket eddig láttam, új és érdekes! Volt ott még mindenféle érdekesség, és versenyek. 10 év alattiak és 30 felettiek. Nagyon, nagyon érdekes volt, és az edzőmet(Zsolt) is láttam élőben versenyezni, már tudom, hova kéne eljutni. :P

Képek hamarosan a facebook-on

2.26
Japán cserediák vizsga 11-14-ig. Lenyűgöztem magamat, hogy mennyire nem tudok angolul, és őket is, hogy mennyire jó vagyok japánból. Ez az utolsó lehetőségem, hogy kijussak japánba, még szép, hogy fél évre tervezek!

Mi a gond?

Fáj a térdem. Fáj a bal, fáj a jobb. A bal már szinte olyan ritkán, hogy nem is érdemes foglalkoznom vele. A jobb viszont minden edzésen. 
Igen rosszul tartom a térdem Mabo-ban és a kitörések alatt, és félek a jövőmtől. De örülnék, ha ez nem mind csak a jobb térdemen csapóda le, mert FÁJ!
Tegnap is fájt a térdem és a hasam is görcsölt. Nem bírtam a fájdalmat, hogy égnek a combjaim, hogy görcsöl a hasam, hogy szúr a térdem, és szédülök. Sírni, sírni, csak sírni akartam.
Végül kiviharzottam a teremből. De hova mehetnék?
Nekitámaszkodtam a falnak, lógattam a fejem, halkan potyogtak a könnyeim, és cikáztak a gondolataim.
Mi a baj? Puhány lettem, és ez a gond, most, hogy felvállalom az érzéseim, hogy mennyire vagyok érzékeny, amit hosszú, hosszú éveken át, titkoltam még magam elől is, végül kibukott belőlem. Gyenge vagyok, akit könnyen meg lehet bántani, aki nem tud veszekedni, aki hisztis, és bőgőmasina. Ez vagyok én, kérem szépen, és ezzel van bajom. Soha nem voltam ilyen? De igen is, mindig is ez voltam, csak annyira jól titkoltam, hogy még én sem vettem észre. Ez a gond! De, akkor miért állok még mindig a falat támasztva és pityeregve, ahelyett, hogy visszamennék, és ájulásig edzenék? Összeszedtem magamat, megmostam hideg vízzel az arcomat, és pár perc múlva visszamentem. Büszke voltam magamra.

Tudom

Mikor leadtuk a jelentkezési lapomat, éreztem. Tudtam, hogy nem véletlenül kaptam ezt a lehetőséget. Hónapok óta nem kaptam meg semmit, amit kértem az élettől, de ezt most ő ajánlotta fel, és én éltem a lehetőségemmel.
Pénteken már bőven 11 előtt megérkeztem a Japán nagykövetséghez, bemutatkoztam a nőnek, akivel már hetek óta leveleztem. Élőben is ugyan olyan kedves, mint telefonon, és levélben volt. Elfoglaltam a helyemet, és vártam a vizsga kezdetét. Mindenki beszélgetett ismerkedett, de én, aki profi vagyok az idegenekkel való ismerkedésben, senkit nem szólítottam meg, ennek talán az volt, az oka, hogy ez én padtársam el sem jött, vagy, az hogy egyszerűen nem érdekeltek ezek az emberek. Nem arról van szó, hogy lenéztem volna őket, vagy nem tekintettem őket ellenfélnek, egyszerűen nem érdekeltek.
Ültem és felkészültem a vizsgára lelkiekben. Ahogy edzés végén szoktunk. Nem törökülésben, de légző gyakorlatot végeztem, hogy teljesen megnyugodjak, és a kétségbeesés egy cseppje se legyen bennem.
Nem féltem sem a japántól, sem az angoltól. Megérzés. A megbízható barátom, a megérzésem, megsúgta, hogy nincs félnivalóm.
Meglepődtem, hogy a japán szövegértés mennyire nehéz volt, de a nyelvtani része nem lepett meg. Tudtam, hogy nem lett hibátlan, és hogy ennek az eredménye jobban számít, mint az angolé fog, de mégsem féltem, biztos voltam a tudásomban, magamban és a megérzésemben. Menni fog! Kijutok fél évre japánba!
Az angol meglepően nehéz volt. Alig értettem, ami a papírra volt írva. Még sem aggódtam. Biztos voltam magamban, és a japán, amúgy is többet számított.
Végeztem, beadtam, és vártam, hogy a 15 ember közül ki lesz az a pár, akit marasztalnak szóbelire is.
Biztos voltam, hogy engem is behívnak, de amikor csak harmadikként olvasták fel a nevemet, rettenetesen dobogott a szívem. Volt képük ABC sorrendben felolvasni, és nem az én nevemmel kezdeni! :P
Én szóbeliztem először. Miért? Ha az én nevem csak harmadik volt a listán, akkor miért én szóbeliztem először? Az én eredményem lett a legjobb, mert a számítógépben összesítették az eredményeket, és az én nevem onnan olvasták fel???! Nos erre nem kaptam választ, de nem is számít, mert nyerni fogok! Mert megérdemlem, és mert felajánlottam cserébe, a kedvességemet, az igazi önmagamat.
Más emberek befolyása miatt, rosszindulatúan viselkedtem, olyan emberekkel, akik nem érdemlik meg. Hagytam magam befolyásolni, de mivel ez nem én vagyok, ezért többet nem hagyom magam. Nem leszek, gonosz, és rosszindulatú azokkal, akik nem szolgáltak rá, és nem fog érdekelni, mások mit mondanak, én kedves leszek velük, mert semmi rosszat nem tettek velem.

Ha a világ elhalad mellettem

Hét közepén, már kezdtem azt hinni, hogy a könnyeim egyszer majd elfogynak. Naponta többször sírtam, és ahogy kezdtem napról, napra lenyugodni, egyre ritkábban pityeregtem.
NANA-n(anime) mindig lehet sírni, ezt tudjuk jól de, hogy én már azon is elkezdtem, mikor: Nana és Hachi az elején kezet ráznak, már beteges. :D
Tegnap azt hittem nem fogok többet sírni, mert nem voltam a hisztis hangulatomban, ami mostanság jellemez engem. Nyavalygok mindenért, miért nem sikerült ez, miért nem kaptam meg azt, mit kéne tennem, merre kéne indulnom, mindenért ment a szájbiggyesztés.
Hiába tudom, hogy mindennek megvan a maga oka, hogy mindaz, amin most átmegyek, azzá az emberré formál, akivé válnom kell… betelt a pohár. Néha én is kiborulhatok, és igenis szólhatnak rólam a dolgok. Mert ennyi jár! :P
Mindenesetre tegnap is majdnem sírtam edzésen. Bevallom odafelé úton rosszul lettem, és mindig kiborít, ha nem tudok rendesen végigcsinálni egy edzést, mert a szervezetem nem bírja. Én ilyen vagyok.
Nem tudom, hogy csupán egyszerű rosszul lét volt, egy kis időjárás változás miatt, vagy attól lettem rosszul ennyire, hogy azon gondolkoztam, amit Mariann mondott.: Vajon álmomban nem az elől a változás elől menekülök-e, ami mostanában jellemez engem, és ami még előttem áll? Minden esetre rosszul lettem, és ez rosszul esett. :)

Jobban belegondolva viszont igaza volt, valamilyen szinten.
Azt nem mondom, hogy menekülök a változás elől de, hogy még nem törtét meg az állítom. Nem szándékosan tartom vissza magam, egyszerűen várok még valamire. A nagyfőnök jelére, egy eseményre, egy élményre, még valamit el kell végeznem, még valamit át kell élnem, hogy „szintet léphessek”, akár egy játékkarakter. Még valami hiányzik!
No de mi az? Úgy érzem lecövekeltem. Állok egy helyben, bambulok ki a fejemből, és azt kérdezgetem: Mi a következő lépés, majd azt ismételgetem; Nem tudom. Eközben az élet, megy tovább.

Az idő azonban nekem dolgozik. A sok hisztiért cserébe tegnap edzés utánra kaptam egy kis havazást.
Képes lettem volna, órákig csak állni a buszmegállóban, és nézni, ahogy kavarognak a szélben a hópelyhek. Teljesen beterítettek, és úgy gördültek le az arcomon a jéghideg olvadt hópihék, mint azelőtt a forró könnyeim.

OLIVIA – Butterflies

Akkor zenének pedig legyen: NANA, ha már úgy is témánál vagyunk. Ma ezt a számot hallgatom, mert imádom, imádom, és miért imádom, imádom? mert a NANA zenék jók! :)

(katt)

.mp3 letöltés

Haladok?

Megnyugodtam.
A probléma, még mindig nincs megoldva, de már nem akarom mindenáron megfejteni a boldogtalanságom okát. Lenyugodtam, megálltam egyhelyben, és most figyelek.
Figyelek, hallgatózom, várok egy jelre, egy pillanatra, arra, amire szükségem van.

Édesapámmal voltunk síelni. Imádok síelni! :D
Abban a pillanatban, mikor a pálya szélén, a hátamon fekve, néma csendben csak a felhőket figyeltem, megnyugodtam. Éreztem, tudtam, hogy erre volt szükségem, egy perc teljes békességre, hogy ne gondoljak semmire, csak feküdjek, és bámuljam az eget.

Miután hazaértünk, aludtam két órát, majd elmentem edzésre. Kelés után, nyűgösen indultam el edzésre, és Bori ölelése az öltözőben nyugtatott meg, hogy az edzés után már nem lesz ilyen nyomott hangulatom. Nem is volt. Jót tesz a mozgás. 「Kung Fu」を始めてやったけどすごく好き。

Életemben ez az első alkalom, hogy olyan problémával küzdök, amit nem tudok megoldani, és hosszú távon sem szűnik meg, mégsem erőlködöm azon, hogy megoldást találjak, és nem is menekülök el előle, nem csinálok úgy, mintha nem létezve. Csak várok.

Éjszakánként, gyakran jelenik meg az álmaimban, a menekülés motívuma. Minden egyes alkalommal, más szerepkörben menekülök, ember, vagy állat, esetleg összetűzés elől. Rohanok, bujdosok, autóban száguldok, valami elől töretlenül menekülök.
Sokan, (köztük én is) úgy gondolják, az álmoknak jelentésük van. Eleinte nem tudtam, mi lehet a folyamatos menekülésemnek az oka. Gondolkoztam, de mindhiába. A megoldás persze, most sem akkor jött miközben ezen agyaltam, hanem csak úgy hirtelen, szinte a semmiből villant be, hogy régen mindig úgy oldottam meg, a számomra megoldhatatlannak tűnő problémáimat, hogy nem vettem róluk tudomást, úgy tettem, mintha nem léteznének.
Ez most nem így van, igenis beismerem, hogy valami hiányzik az életemből, és nem csinálok úgy mintha, minden rendben lenne, holott nem. Ezúttal szembenézek vele!
Szerintem az álmaimban, a folyamatos menekülésem ezt szimbolizálja, hogy bár eddig mindig megfutamodtam, most nem teszem!

Tehát megnyugodtam, mert volt időm kikapcsolódni, és feltöltődni, és mert megtanultam, nem tudomást venni a problémákról, nem olyan, mintha nem is léteznének. Türelmes vagyok magammal, mert szeretem magam, és próbálom megismerni, azt az énemet, akit eddig nem.

Mi a megoldás?

Nem vagyok boldog, de mi a megoldás? Nem az, hogy karba tett kézzel ülök, és várok. Szerintem.
Mi az, ami hiányzik, mi az, ami más, mi kéne? Nem tudom, ha tudnám, most nem itt ülnék a gép előtt. De hiába gondolkozom.

Az elmúlt másfél évben, sokat gondolkoztam a múltamon, próbáltam válaszokat találni azokra a tulajdonságaimra, amiket szeretnék levetkőzni, de már annyira a részemmé váltak, hogy néha úgy érzem, lehetetlen, hogy megváltozzak. Mégis haladok előre.
Napról, napra lenyűgözöm magamat, hogy bár két lépést haladok előre, és egyet hátra, de haladok. Töretlenül előre.

Hol kezdődött?

Azt hiszem valahol, 3-4 éves koromban. Sokáig nem gondoltam, hogy negatív hatással lett volna rám az, hogy nagyjából 14-15 éves koromig nem voltak igazi barátaim. Úgy gondoltam, hogy ez csak erősebbé és kitartóbbá tett.
Azonban rá kellet jönnöm, hogy bár a jellemem erősödött, azáltal, hogy hosszú éveken keresztül minden társaságból kirekesztettek, más tulajdonságokat is felvettem.
9 éves koromban hallottam először, hogy a tanáraimnak az a problémájuk velem, hogy soha nem kérek segítséget a feladataim megoldásához, mindent önerőmből akarok megoldani. Nem tudom, hogy már így születtem, vagy ez is csak idő közben ragadt rám, de ez is jellemez engem.

Mikor először tettem szert barátokra, én lepődtem meg a legjobban, hogy tényleg vannak olyan emberek, akik önszántukból akarnak közel kerülni hozzám. Ezt még a mai napig sem értem néha. :)
Arra törekedtem, hogy a barátaimat teljes mértékben kiszolgáljam. Részemről nem voltak a barátságunknak elvárásai, én már annyival is beértem, hogy voltak emberek, akik szívesen töltötték velem a szabadidejüket. Mindig meghallgattam a problémáikat, és amennyire tőlem telt segíteni nekik, rám számíthattak.
Én viszont nem nyíltam meg feléjük.
Úgy éreztem, míg én képes vagyok bármennyi fájdalmat, és kínt elviselni, mások erre nem lehetnek képesek, ezért meg sem próbáltam nekik elmondani a gondjaimat, hogy mi nyomasztja a lelkemet, és mi kering őrülten a fejemben. Úgy gondoltam, mindenkinek van elég magánügyi gondja, nem kell még az enyém is a nyakukba.
Azonban idővel egyre gyakrabban panaszkodtak rám, hogy hiába látják rajtam, hogy problémákkal küszködöm, nem osztom meg velük. Szinte hidegzuhanyként ért!
Annyira hozzászoktam ahhoz, hogy folyamatosan adok, de soha nem kapok semmit, hogy szinte már természetessé vált.

Ha magamról, az érzéseimről, vagy a komoly gondolataimról beszéltem(beszélek) hihetetlenül zavarban vagyok. Nekem ez új(volt).
Ezen változtatni akartam. De nem tudtam; mivel kezdjem…?
Végül elhatároztam, hogy szépen apránként fogom próbálgatni a szárnyaimat, és, hogy melyik barátok mennyire lesz vevő a dologra, majd idővel kiderül.

A blog írás nagyban segítette ezt a folyamatot. Hiába nem értem a mai napig bizonyos emberek miért olvassák a blogomat, jól esik, hogy megoszthatom, és másokat még érdekel is. Remélem, hogy amiket én átélek és megtapasztalok, mások is sokat tanulnak.

De vajon abban tud-e valaki segíteni, hogy hol keressem a boldogságom?

Írok, mert írnom kell

Ennek is eljött az ideje, hogy újra blogolok. Sokáig nem írtam, mert nem tudtam összeszedni a gondolataimat, és semmit nem éreztem annyira fontosnak、 hogy írjak róla.
Már rég nyomon követheti mindenki、 a hangulatingadozásaimat. Bejelentem! Most stagnálok, mélyen a gödör fenekén…

Mostanában, semmi nem úgy alakul, ahogy szeretném.
Nem érzem úgy, hogy sokat kérnék az „élettől”. Nincsenek elvárásaim, van, ahogy van, lesz, ahogy lesz. De úgy érzem néha, ezért kaphatnék valamit. Egyszer, kétszer egy kisebb, nagyobb kívánság nem fér bele? Komolyan nem? Ennyi sem?
Ritkán kérek valamit, de ha igen, akkor azt nagyon-nagyon akarom, és lehetőleg ne mások kárára, vagy erőfeszítése árán jussak hozzá, pusztán önerőmre legyen hozzá szükség, és mégsem? Valamit rosszul csinálnék?

Sem a pályázatot nem nyertem meg
Sem Osakába nem mehetek
Sem Mariann búcsú bulijára nem mehettem

Mi a következő? Az ez előttiekről nem is beszélve…

Oké, nem nyertem meg a pályázatot, volt nálam rá érdemesebb ember is…El tudom fogadni
Oké, nem mehetek Osakába, nem egyedül megyek, nem futkoshat utánam négy ember…El tudom fogadni
Oké, nem mehettem Mariann búcsú bulijára, mert szüleim éltek a hatalmukkal, mert úgy gondolták, ez az, ami jót tesz nekem…El tudom fogadni

Elfogadtam, lenyeltem, csöndben vagyok! De nem esik jól.
Az arcomra száradt forrón maró könnycseppek, és a fülemben vízhangzó néma sikolyaim emlékeztetnek arra, mennyire, mennyire fáj!

A boldogságomért keményem megdolgozok. Nekem nem hullik az ölembe, és sok energiám van abban, hogy én boldog legyek. Odafigyelek magamra, az igényeimre, igyekszem mindent pozitívan szemlélni, mindenből jót kihozni, és eleget kényeztetni magamat. Ez teljesen bele is illik, az új „szeretem magamat, ezért törődöm az igényeimmel” életvitelembe.
De ennyi már nem elég.

Éreztem, hogy ez a 19. életévem más lesz, egészen más mit a többi volt. Többet fogok fejlődni, és máshogy fogom látni a „világot”. Másokkal ellentétben nekem a 18. nem volt olyan feledhetetlen. Nekem a 18. születésnapom után fél évig tartott, mire úgy éreztem; „Igen! Én tényleg 18 éves vagyok”, egészen addig 17-nek éreztem magamat.
Ezzel szemben a 19-hez már másnapra hozzászoktam, tetszik ez a szám, szeretni fogom ezt az évet.
De ennyi már nem elég.

Nem tudok megelégedni azzal, amim eddig volt. De mim volt? A boldogságomon, kívül mim van? Mit lehet még elvenni tőlem, ha a boldogságom már oda lett? A szeretteimet? Előbb halok meg, minthogy őket bármiért cserébe odaígérjem.
Mim van ezenkívül? Remény.

Remélem, hogy lassan, majd rájövök, vagy megtalálom, mi az, ami hiányzik az életemből, hogy mi az, ami újra vissza tud terelni engem a boldogág kertjébe.