Soha
Panni a nyuszi és Peti a fecske nagyon jó barátok voltak. Panni rendszeresen meghívta vendégségbe Petit, és minden alkalommal nagyon jól mulattak. Mikor együtt voltak, egy percig sem unatkoztak. Sokszor indultak együtt az erdő felfedezésére. Fiatalok voltak még mindketten, a pihenésen, és a játszadozáson kívül, csak a pocakjukra kellett gondolniuk, de az erdő amiben éltek bőséggel kínálta nekik az ínycsiklandozó falatokat.
Hosszú napokat szórakoztak át, és eltelt megannyi hét, ami nekik csak egy szemvillantásnak tűnt.
Azonban idővel a nappalok rövidebbek lettek, a nap minden nappal, egyre hamarabb tért nyugovóra, és a két fiatalnak egyre kevesebb ideje volt, amit együtt tölthettek.
Egyik nap Panni a szokásos helyen várta Petit, a hatalmas Kámforfa tövében, ahol eddig minden nap találkoztak, pontban akkor, mikor a nap a legmagasabban járt, és alig vetült árnyék a rétre. Peti késve érkezett meg, és nagyon szomorúnak látszott.
- Mi a baj? – kérdezte Panni aggódva.
- El kell mennem Panni! – mondta keserű arccal Peti.
- Hogy érted Peti? Hova kell menned?
- A szüleim azt mondták, hogy el kell költöznünk, innen nagyon, nagyon messzire. – mondta Peti, könnyes szemekkel.
- De, az hogy lehet? Ugyan miért költöztök el? Mi nem megyünk sehova a szüleimmel!- keseregte Panni értetlenül.
- A szüleim azt mondták; ha rosszra fordul az idő, nekünk itt nem lesz elég ennivaló, ezért el kell költöznünk, messzire, és meg sem mondták, mikor jöhetünk vissza!
- De nekünk lesz elég ennivalónk, nektek miért ne lenne, Peti? – sipította Panni.
- De te nyúl vagy Panni! Én pedig fecske! Mi nem ugyan azt esszük. – harsogta Peti, de a mondandója végére elcsuklott a hangja, mikor meglátta, Panni könnyes szemeit. Nagyon megbánta, hogy így ráförmedt a barátjára, és elszorult a szíve, hogy az utolsó nap, amit mulatozva együtt tölthettek volna ilyen rosszul indul.
- Biztosan nem tudják a szüleid mikor jöttök haza? – emelte könnyes tekintetét Panni Peti arcára.
- Nem Panni, nem tudom…
Az utolsó nap amit a két jó barát együtt töltött, már nem lehetett olyan vidám, mint egy nappal ezelőtt volt. Már mindketten csak arra tudtak gondolni, hogy ez az utolsó nap, amit együtt tölthetnek, de mégsem tudtak önfeledten nevetni, és mosolyogni. Napnyugtakor szomorúan váltak el egymástól.
- Szerbusz Panni! Remélem, hamarosan találkozunk! – mondta Peti, és megpróbált mosolyt erőltetni az arcára.
- Viszlát Peti, minden nap itt foglak várni!
Majd könnyes szemmel búcsút vettek egymástól. Ki tudja, mikor láthatják egymást újra viszont.
Panni ígéretéhez híven, minden nap, pontban délben, a fa tövében várta Petit. Hosszú hetek, és hónapok teltek el, de barátja egyszer sem jött el. Az idő elteltével lassan kitavaszodott, az erdő újra zöldbe borult, Panni sok fecskeismerőse már visszaköltözött az erdőbe, de Petiék családjáról senki sem hallott semmit. Lassan a tikkasztóan forró nyárnak is vége lett, az levelek megsárgultak és lomhán hullottak a fákról, az idő egyre hidegebb lett és egyik nap lusta hópelyhek kezdtek el szállingózni.
Panni puha mancsaival szökdelt a hóban, és minden nap délben, csak Petire tudott gondolni, az utolsó napjukra, mikor mindketten olyan szomorúan váltak el a másiktól, és bánta, hogy nem mulattak aznap olyan jól, mint a szomorú hír előtt.
Idővel a télnek is vége lett, bár a fákon még nem jelentek meg az első rügyek, de a hó már napok óta nem esett. Az erdőben már mindenki a tavaszt várta, akárcsak Panni. Remélte idén az ő barátja is haza fog térni, hogy újra együtt játszhassanak.
Egyik nap hatalmas szürke felhők jöttek, mindenki meg volt döbbenve az erdőben mikor lassan elkezdett szállingózni a hó. Az állatok már mind a tavasz első rügyeit várták, senki sem számított ilyen kései havazásra.
Panni is éppen ezen csodálkozott, annak a hatalmas Kámforfának az aljában, mikor ismerős csipogást hallott. Magasra emelte a füleit minden izmát kifeszítette, hogy tisztán halljon, mert nem akart hinni a fülének. Peti volt az!
- Petiiiii! – kiáltotta.
- Panniiii! – hallatszott Peti válasza.
- Hát újra látlak! – súgta Panni Peti fülébe mikor rég nem látott barátja nyakába borult, és szorosan átölelte.
- Úgy hiányoztál Panni! – nyögte könnyes szemekkel Peti.
- Soha nem örültem még ennyire a havazásnak! Ezentúl a Tél és a Tavasz lesz a kedvenc évszakom, mert a tavaszi tél hozott haza! Isten hozott Peti!
A két barát ezentúl, minden együtt töltött idejüket boldogságban, szomorkodás nélkül töltötték, mert tudták, hogy mindig jön majd egy tavasz, mikor hosszú távollét után újra láthatják egymást, még akkor is, ha a havazás jelenti majd a tavasz kezdetét.
Vége
Így most én is kipróbáltam magam meseírásban, és bár közel sem tökéletes az eredmény, első próbálkozásra elégedett vagyok a teljesítményemmel. Továbbá remélem azt is sikerült átadnom, hogy mennyire sokat jelent most nekem ez a tavasz.
Úgy érzem, mintha ez lenne életem első tavasza. Eddig mindig szomorú voltam, hogy vége a drága, imádott telemnek, de idén teljesen szerelmes lettem a Tavaszba!
