Elfeledettek, és kitaszítottak

Meg nem történt események alapján…

Átlépve a küszöböt, mintha egy új világba érkeztem volna. Megéreztem, azt az oly kellemes illatot, ami az ilyen helyeken szinte áradt a polcokról, és bizonytalanul indultam meg az egyik irányba. Tudtam, mit keresek, még is mindent alaposan szemügyre akartam venni. Ahogy megérintettem egyet-egyet, majd levéve a polcról szinte áthatott engem az, amit magukban hordoznak, arcok, események, emlékek, érzelmek, mind egy darabka történelem.

Az antikváriumi polcok úgy magasodtak fölém, mint büszke hegyek, roskadásig könyvekkel. Mind elhagyott, gazdátlan könyvek, amiknek egyszer talán megbecsült helyük volt, egy másik időben, egy másik helyen, egy másik életben.
Egyet kézbe véve, az ujjaimra ragadt por árulkodott arról, milyen régóta töltötte száműzetését itt a könyv. Kemény, enyhén kopott, viseltes borítóját felcsapva, cirkalmas betűk árválkodtak az első oldalon. „1973. Osztálytársamnak sok szeretettel xy.” Úgy néz ki, ez a könyv is már csak elfeledett bizonyítéka, egy hajdani barátságnak.
Elmélázva nézek körbe, vajon minden egyes könyv rejthet-e hasonló emlékeket, hisz egyszer mindnek volt gazdája, és otthona, ám most, ezekre, a polcokra kerülve, mind az, amit egyszer jelentettek, másoknak talán csak üres sorok, értékrontó jegyzetek, de semmi esetre sem érzelmek.
Behajtott papírsarkok, egérrágta borítók, kifakult színek, és jellegzetes könyv illat lengi körbe a helységet, és teszi szomorúan varázslatossá.
A tartalmukon kívül, mennyi mindent mesélhetnének ezek a könyvek; utazásokról, ünnepekről, kalandos táborokról, gyengéd érzelmekről, és mégis néma katonás rendben sorakoznak, társaikkal egy sorson, de nem egy végzeten osztozva az elfeledettek, és kitaszítottak polcán.
Végül megkerestem, amiért jöttem. Mintha egy árvát fogadtam volna örökbe. Nevetségesen alacsony áron vettem magamnak, egy darabot, egy másik ember életéből.

A Semmi és Én

A napok óta tartó semmittevés végül súlyos teherként nehezedett a vállamra. Szinte égtem az információ hiánytól, akár csak a melegtől. Gyorsan ruhát kapkodtam magamra, és az újságosig rohantam. Egy hete meg akartam venni a Marie Claire-t, de a nagy semmittevésben teljesen kiment a fejemből.
Nem csak a varázslatos világába akartam fejbúbig merülni, és némi információt gyűjteni a világról, de éreztem, hogy ez az, amire szükségem lesz, hogy visszaszerezhessem a koncentráció képességemet.

Délután kaptam egy privát telefonhívást. Rögtön tudtam, hogy a nagykövetség hív, de nem értettem, az ígért információkat a befogadó családomról, miért nem e-mailben küldik nekem. Mert ezúttal, azért kerestek, hogy megmondják, holnap személyesen kell bemennem a vízumigénylés miatt. Fantasztikus, másra sem vágytam, mint a nap legmelegebb szakában átszelni az egész várost, és felmászni Rózsadombra.

A telefonhívás után észbe kapva, hogy nem csak a Marie Claire, az amit a teendőim listájáról elfelejtettem kipipálni, hátra volt még a tavaly ösztöndíjazott lány beszámolója. Gyorsan magam elé kaptam a laptopot, és egy perc múlva már döbbentem olvastam, az angol sorokat. Nem csak az derült ki számomra, hogy Sakatában is lesz esélyem jól érezni magam, a befogadó család is ugyan az lesz, mint előző évben. Először kicsit csalódott voltam, mert… Nem is tudom, eszembe se jutott ilyen lehetőség, de ahogy jobban belegondoltam az egészbe, szerintem jól jártam.

Végül kezemben a MC augusztusi számával, néztem filmet: „Az energia”. Nagyon jó volt. Lehet túlzás, hogy nagyon, de jó volt. :)

Oké… Hol tartottam? :D

Ohh igen, az első téma, amiről mindenféleképpen írni akartam:

Vélemény, vagy tudatlanság

Nos mindenkinek megvan a világ legtöbb dolgáról a véleménye és elképzelése, ami gyakran megváltozhat egy beszélgetés, vagy történés alapján. Ez így önmagában egész normális, úgy gondolom.
De miért van az, hogy az én véleményemet olyan könnyen tudja befolyásolni akárki? El tudjátok képzelmi milyen irritáló, amikor már megint jön egy senkiházi jött ment, és meg tudja ingatni az addig oly határozott véleményedet. Nos, nekem kezd nagyon elegem lenni magamból, ami elsőre talán hisztizésnek tűnik, de miért van az, hogy én nem tudok érvelni?
Soha nem tudtam embereket megvigasztalni, amit mindig is utáltam magamban, de most, hogy kezdek igen határozottan(határozottan?) az írás iránt érdeklődni, a beszéd egyre kevésbé megy?
Régen volt határozott megingathatatlan véleményem, és tudjátok mit irigylek másokba? Hogy nehezen váltanak véleményt, még akkor is, ha számomra egyértelmű, hogy helytelen, rossz az, amit gondolnak, de ők legalább tudják magukat tartani valamihez, én meg egyre inkább kezdem elveszíteni az önbizalmamat a világgal szemben. Nem tudom mi a jobb, tévedésben élni, vagy mindig rádöbbenni arra, hogy valamit rosszul gondoltam. Jobb a boldogító tudatlanság?

Akartam még írni az utazással kapcsolatos félelmeimről, de még az előző bejegyzést sem bejeztem be…

Kara – If you wanna

.mp3 letöltés

Összefoglaló eszmefuttatás, az életem elmúlt 96 órájáról

Szombat
A modellkarrierem kezdete

Vándortábor után örültem, hogy tudom mozgatni a lábamat, és szombat reggel komolyan megkérdeztem magamtól normális vagyok-e, hogy az egy hetes gyaloglás után, miért nem otthon fetrengéssel töltöm az időmet. Végül erőt véve magamon, a Mayatól kapott yukatámat becsomagolva, és minden szükséges kiegészítővel a hónom alatt, autóztunk a Fővám téri Vásárcsarnok felé, én pedig a Super Junior – No other számát hallgatva, először, végre úgy éreztem elkezdődött a nyár.
Tűzött a nap, az út széli munkások megpróbáltak beszélgetést kezdeményezni, de én csak kerestem Rukát a tömegben. Mikor kettesben bevonultunk a csarnokba, fogalmunk sem volt róla, kit keressünk és merre. Tele volt minden pult roskadásig élelmiszerekkel, és a hatalmad embertömegben csak a kiakasztott japán díszek mutattak utat a rengetegben. Azokat követve hamar megtaláltuk Eimit, aki rögtön kézen ragadva minket, egy hátsó szobába ránk is aggatta a Yukatáinkat.
Onnantól kezdve a csarnokban valóságos jelenségnek számítottunk. Eimivel együtt, hatan voltunk beöltözve. Minden férfi velünk akart beszélgetni, a vásárlók szó szerint bámultak minket, minden turista velünk akart közös fotót, mi pedig tűrtük a fullasztó yukatát, az elviselhetetlen hőségben.
Csalódottságom ellenére, hogy sokkal kevesebb japán ismerősömmel találkoztam, mint terveztem, jól éreztem magamat. Azt azért meg kell említenem, hogy Moharos Éva is ott volt a Japán Nagykövetségtől, a szüleim pedig rögtön lerohanták, ő meg próbált úgy csinálni, mintha ne lenne jobb dolga vagy nem kívánná a halálukat, mert ez a nő hihetetlenül aranyos és kedves, ráadásul pöttöm is, tehát méltán kiérdemelte a cuki(tsuki) jelzőt.
A programok végeztével Rukával felkerekedtünk, hogy szerezzünk nekem aszalt grapefruit héjat, és utána a WestEnd-ben találkoztunk szüleimmel. Gyorsan körülnéztünk minden boltba, hátha megtalálom álmaim ruháját, de még mindig reménytelen az alakomra olyat találni. Vagy velem van a gond, vagy a divattal. Azért halkan megjegyezném, hogy nem velem van. :P Ám, ha arról az oldalról nézzük a dolgot, hogy mostanság igen divatos ízléstelenül és nevetségesen öltözködni, akkor lehet még is velem van a gond, hogy ezt nem akarom.

Vasárnap
Erőgyűjtés

holnap…07/16

Hétfő
Az új otthon

holnap…7/16

Kedd
Hőség, és az öngyilkos merényletem

holnap…7/16