Levelek Japánról II.
Fekete-fehér
Oké, szóval landoltunk, és egyáltalán nem volt annyira izgalmas, mint a Malév géppel, alig lehetett érezni valamit. Összeszedtük a csomagjainkat, és találkoztunk a többiekkel. Saját busszal mentünk Tokió belvárosáig, dugó különösebben nem volt, mert Japánban most ünnep miatt, mindenki szüneten van, vagy elutazott, ezért mikor, Sugimoto-san szerint már a városban voltunk, még mindig nem láttunk embereket. Először azt gondoltuk biztos a meleg miatt, csak akkor mennek az utcára, ha valami elhalaszthatatlan dolguk van…
Elfoglaltuk a szállásunkat, én a Bulgár lánnyal vagyok egy szobában, egész csinos kis hely, de japán… Szürke falak, unalmas színek, alacsony belmagasság, de nem nélkülözünk semmit sem. A szemben lévő szobában van még három lány, a Romániából jött kicsit erőszakos lány Andreea, a Latviából érkezett Ruta, aki nagyon kedves(velem), és eléggé egy hullámhosszon vagyunk, akár csak a Litván Eglé-vel. Van béna fiúka, aranyos fiúka, fiatal de menő fiúka, meg egy nincs véleményem róla fiúka. Két lány, akik enyhén szólva is idegesítően barátságosak, és minden Japán dolog után vinnyognak, és mivel mi éppen ebben az országban vagyunk, ez az jelenti hogy percenként. Idegesítő, akár csak az, hogy alig páran, vannak, akik tudnak is japánul beszélni, ezért mióta megérkeztünk az esetek 80%-ban angolul beszélek. Csak azért nem zavar, mert Ruta sem tud jól japánul, de mivel jóban vagyunk ezért sokat beszélgetünk. Még csak két napja vagyunk itt, de én már angolul gondolkozom, és még most írás közben is, egyfolytában angol szavak jutnak eszembe.
Ma reggel hatkor keltünk, azaz keltettek telefonon… Ilyenben sem volt még részem, reggeliztünk, én Koreai kaját ettem, mert vagy európait, vagy azt lehetett… egyértelmű. Ez volt az első találkozásom a Kimchi-vel és nem is volt rossz, annak ellenére, hogy nem rajonok különösebben a csípős dolgokért, ízlett.
Ezután a fogalmam sincs hova mentünk, valami hivatali épület, ott voltunk egész nap.
Első utunk a metróval, nagyon érdekes volt. Olyan furcsa, és mégis fantasztikus, hogy, amit eddig csak sorozatokban, és filmekben láttunk lassan szépen megelevenedik előttünk. A másik meglepő dolog, hogy vannak még nálunk is magasabb japánok, és sokkal több a helyes pasi, mint azt gondoltuk volna. Emberek alig vannak az utcán, ahhoz képest, amire mindenki számított, de ez valószínű csak a sok szabadság miatt van.
Mindenki csak bámul ránk, és látszik az arcukon, hogy egyik azon gondolkozik honnan jöttünk, mást zavarunk, de vannak olyanok is akik mosolyogva integetnek nekünk.
Szóval első metrós utazásunk, 4 megálló volt, és egyszer kellet átszállni. Reggel, a munkába igyekvőkön kívül, szinte senkit sem lehet látni az utcán, csak fekete-fehér embereket.
A mai program, ismerkedés volt a programmal, elmagyaráztak mindent, amit tudnunk kell, megkaptunk minden információt, amire szükségünk lesz, és részletes felvilágosítást kaptunk a japán mindennapokról.
Yokoyama-sensei pedig bevezetett minden a japán kultúra rejtelmeibe, felhívta rá a figyelmünket, hogy bár úgy tűnik a japánok furcsák, és érthetetlenek, hogy egyiküknek miért van narancssárga haja, a másik pedig miért viselkedik számunkra furcsán, próbáljunk meg a dolgok mögé látni, és használjuk az eszünket. Elmondta, hogy bár számunkra lehet csak egy fura hajú idegen, még furcsább ruhákban, próbáljuk meg tolerálni, és kitalálni, miért érzi úgy a fiú, hogy neki erre van szüksége. Értsük meg, hogy nem minden csak fekete, és fehér.
Elsőnek a belátás, megértés fontosságáról beszélt, hogy próbáljuk megérteni mi van bizonyos szokások hátterébe, mielőtt ítélkeznénk kérdezzünk meg valakit a dolgok miértjéről, és ne legyünk közömbösek semmi iránt sem.
A tisztelet volt a következő témánk, ezt is japán példákra vezette elő, visszamenőleg az őskorig, hogy miért fontos tisztelnünk a nálunk idősebbeket, egymást, és mások kultúráját.
Boldogság, avagy elégedjünk meg azzal amink van, ha nincs szükségünk valamire, ne akarjuk mindenféleképpen magunknak, először elégedjünk meg azzal, amint már megvan.
Majd a nyelv és a kultúra, hasonlóságait és különbségeit szemléltette, más országokéval összehasonlítva. Itt jöttem rá, hogy mennyi hasonlóság van a Japán és a Magyar nyelv között, és azt kívántam bárcsak, az emberek gondolkozása is hasonló lenne.
A következő egy számomra is nagyon ismerős téma volt, az út megtétele, az út amit meg kell tennünk, hogy elérjünk valamit, és a nagy eredmények kemény munkával születnek.
Úgy tűnhet egy agymosás volt az egész, de közel sem, az egész előadása olyan volt, mintha a nagypapám tanítana engem az élet fortélyaira. Mint később kiderült, nem én voltam az egyetlen, aki annyira fáradt volt, hogy percenként kellett testpozíciót váltania, hogy ne aludjon el, mert ekkor már mindenki hulla fáradt volt. Tehát mindenki támasztotta a fejét, és bár lehet úgy néztünk ki, mint akik mindjárt majdnem elalszanak, de az igazság az volt, hogy mindenkit annyira lekötött ez a beszéd, hogy egy másodpercre sem akartuk becsukni a szemünket, nehogy lemaradjunk, akár csak egy szóról is.
Ez egyetlen, amivel nem értettem vele egyet, hogy mindenkinek meg kell próbálnia beolvadni a tömegbe, és együtt működni másokkal. Tagadhatatlan, hogy egy ének kórus példájával nézve, ha egy valaki is megpróbálna kiemelkedni a többiek közül, a kórus nem lenne képes úgy énekelni, mint ahogy általában, de mégis… Momo jutott eszembe, ő azért ment Magyarországra tanulni, és dolgozni, mert zavarta, hogy japánban elvárják tőle, hogy ugyan olyan legyen, mint a többiek.
A levegőt továbbra is eszméletlenül párás, de kezdek hozzászokni, hogy vizet lélegzek be, még akkor is, ha nem kellemes.
Az a tipikus japán utcaillat pedig tényleg létezik! Eglével beszélgettem erről, mert őt is eléggé zavarja, hogy „szaga” van a levegőnek, olyan mintha, folyamatos étel szag áradna az utcán, mint az orromon keresztül innám non-stop a Miso levest. Eglé már nem is bírta megenni a vacsorához kapott levest, mert hányingere lett tőle.
Nos így hirtelenjében ennyi jutott eszembe. Még akarok naplót írni, aztán fürdeni. Majd jelentkezem!
