Hullámvasút
Nem vagyok a megmondhatója, miért tört rám, alkotói válság hazatérésem után, de így esett. Csak írni, és sütni
akartam, de ihlet nélkül a mesélés nem ment, a sütés gyakorlatából pedig fél év alatt sokat felejtettem, így az első apróbb kudarc komolyan visszavetett.
Hiányzott. A fejem is belefájdul, ha eszembe jut.
Mikor vált fontossá számomra, hogy valami maradandót alkossak a világban, képtelen vagyok feleleveníteni, de így lett, és a részem lett.
Miről is írhatna, az író, mikor múzsája elfordult tőle? Akaratoskodni, s erőltetni ezt nem lehet, és olykor csak hosszú várakozás végén lehel mesebeli csókot a múzsa.
Egy csendes éj a téli éjszakában, halk hóhullás, a pihéktől nedves hajam, és hófehér fekete kabátom, a fagyos arcom, ami először térített magamhoz.
Elvarázsol, megbabonáz, és teljesen hatalmába kerít a tél. És ezen a télen ilyen gondolatok hagynak bennem nyugtalanságot.
A mérhetetlen boldogság megélése, közben rettegek, hogy a holnap is ilyen önfeledt lesz-e, vagy megint a gyűlölt hullámvasúton ülök-e?
Miután a kocsik felkaptatnak a legmagasabb pontra, vad hullámzás után végül, újra a kezdőpontra jutnak vissza.
Félek a holnaptól, mert eddig már olyan sokszor mentem ilyen a gyomorforgató utazásra, hogy belefáradtam. Nem akarok úgy felhőtlen tiszavirág életű boldogságot átélni, hogy attól kelljen rettegnem, mi vár rám, mikor felnyitom a szemem másnap reggel.
Viszont szeretnék stabilan nyugodt lenni, legrosszabb esetben is csak néha mélyvölgybe jutni.
Ugyan miért pont nekem okozna gondot harmonizálni a hangulatingadozásaimat? Elhatározás kérdése, és nem fog gondot okozni, tudom. Tehát kérdés csak egy maradt. Merre induljak el? Most azonban elhatároztam, hogy meg fogom találni a választ, azt a valamit, vagy valakit, ami ebben előre segít, és ki fogom használni a lehetőséget, amit kérek.
Majd végül leszállok a hullámvasútról, és elégtétel fog eltölteni, hogy újra szilárdan állok a két lábamon.
Tudom.
Toire no Kami-sama – Uemura Kana
