Japán visszhangzik a fülemben

Az emléke, hogy azt a röpke négy hónapot Japánban töltöttem, napról napra fakul. Nem vagyok az a típus, aki tud naplót írni, a blogomat is ritkán frissítettem beszámolókkal. De akkor mi marad meg nekem azokból az emlékekből tíz év múlva?
Néha, ha a városban utazok és jobb elfoglaltság híján, az ablakon merengek kifelé, a fejembe tódulnak az emlékek. Megelevenedik előttem egy reggel, egy órám, egy ölelés, vagy egy kedves mosoly, és máris sebesen peregnek szemem előtt az emlékeim, akár egy vetítésen. Azonban, ha becsukom a szemem, és múltba lépve megállok, lassanként jellegzetes hangok csengenek a fülemben, hiába ülök éppen egy budapesti metró kocsiban.

Az óra ébresztőjét már sokadszorra nyomom le, és lassan tudatosul bennem, hogy alig pár percem maradt, hogy felöltözzem, és reggelizni menjek, máskülönben megint lekésem. A padló recseg a lábam alatt, ahogy felállok. Félálomban matatok az egyenruhám után. Gombok, cipzár, kapcsok. Térdzokni, szoknya, ing, masni, pulóver, zakó minden a helyén. Összeszedem a tanszereimet, elhúzom a falat, és az csikorog, ahogy fa a fán csúszik. Döbögnek a magas lépcsőfokok a súlyom alatt, de már hallom, ahogy a reggeli készül, halk sercegés és pálcikák lágy csattogása hallatszik.
- Jó reggelt!
A konyha nyugati stílusú asztalának székére huppanok, és komótosan falatozni kezdem a reggelim, még félálomban. Csilingel a tálka, ahogy a falához verődik a pálcikám, a leveses tálka tompán koppan az asztalon, ahogy leteszem, a friss zöldség hangosan roppan a fogaim alatt.
- Köszönöm szépen!
Csobog a csapból a víz, fogkefe súrolja a fogamat, halkan beszűrődik a fürdőszobába a Tv hangja. Híradó.
Táskámmal együtt vonulok be a nappaliba. Lehuppanva a tatamira, azon keményen koppan a térdem, mint mindig. Már hozzászoktam. Az időjárás jelentés szerint esni fog. Hírek, amikre egy perc múlva már nem is emlékszem. Hetet üt az óra, tíz perc múlva már a biciklim pedáljait komótosan tekerem a folyóparton. Még alszik a város. A madarak csipogásán kívül semmi nem hallatszik. Felgyorsulok, ahogy a domboldalon gurulok lefelé, és a szél süvít a fülembe, a kezeimet vágja a hideg. Pár éles kanyar és már a vasúti síneknél várok. Hangos kolompolás jelzi, hogy indul a vonat, hihetetlenül jellegzetes ez a hang. A piros lámpa pedig az arcomba virít.
Később már a biciklizár kattan, és a cipőm kopog, ahogy a fukurai állomás felé tartok. Nem ülök le, két perc és jön a vonat. Megnyomom a gombot, és az ajtó nyitódik, leülök a helyemre, záródik az ajtó és indulunk. Halkan megy a vonat. A yuzai állomáson sok a felszálló és két oldalról diákok huppannak mellém. A vonat megtelik a lányok csevegésének hangjával. A fiúk oldala még csöndbe burkolózik.
Az iskolai biciklimen tekerek, már Sakatában. Az esernyőmön esőcseppek kopognak. Leteszem a suli tárolójában és fél perc múlva, pár a cipőm puffan a helyén, én pedig az osztálytermem felé csoszogok. Az ajtó nehezen nyílik, és hangosan gördül a sínen.
- Jó reggelt!
Kihúzom a székem, és az, hangosan felzördül. Ahogy egyre több álmos arc, és elaludt hajjal ékesített fej jelenik meg, az iskola megtelik élettel. A szekrények ajtaja nyílik, csapódva zárul, lakatok nyílnak és kattannak, bim-bam becsöngetnek. Az órákat az alvók csendben töltik, a jegyzetelők ceruzája halkan kopog a füzeteken, vannak akik csevegnek, de a tanár hangosan magyaráz.
Ebédszünetben pálcikák csattognak, kacajok zengnek, és a folyosók diákoktól hangosak. Lassan vége az utolsó órának is. Takarítás. Seprűk sepernek, kukák ürülnek. Majd kezdődnek a klubtevékenységek. A csikorognak a kavicsok a lábam alatt, a dojoból pedig már zaj szűrődik ki. Hangosan nyikorog az ajtó, ahogy kinyitom, a cipőm a helyére teszem, belépek.
- Jó napot!
Gördül a tolóajtó. Leteszem a holmim és átöltözöm. Felajzom az íjam. Találatok puffannak a céltáblában, hangos kiáltások hallatszanak kintről, az íjak recsegnek, ahogy teljesen megfeszülnek, és a vesszők kopognak, ahogy a padlóra teszik őket.
- Köszönöm szépen! Viszont látásra!
És már az állomás felé tartok. Autók haladnak el mellettem, az esti város halkan zúg. A bérletemet a gépbe helyezve az csippan egyet, kinyílik a kis ajtó, a vonat felé topogok. Este már harsányabbak a diákok, de itt is lehet csendes zugot találni. Az ismerős is sokkal több, mint reggel, és egy fesztelen beszélgetés közben hazaérünk.
A nedves biciklikerekeken nyikorog a fék, a vonatom zakatol a távolban, de még a tenger zúgását is lehet hallani. A fülemben halk zene szól, és a hazaúton hangosan énekelek. Csattan a tolóajtó, ahogy hazaérkezem.
- Megjöttem!
A tv-n gyerekműsor megy, a két unokahúgom hangosan csipog, lehuppanok, és lassan, már csak az edények, és a pálcikák emelkednek a szánkhoz.
Csobog a víz a zuhanyból, majd nyakig merülök a forró vízzel teli kádban.
Este a futon melegébe burkolózva a tolóablakok zörgésére alszom el.
Az addig a fülemben visszhangzó japán dallama elnémul, és a város lassú, halk, egyenletes szuszogása kíséri az álmomat.