Hova lett az a lány?

Két szörnyen unalmas hét után, az ősz beköszöntével szombaton a Japán szüleim Budapestre érkeztek.
Sokkal izgatottabb voltam pénteken, mint szombat délelőtt. Aznap ingerülten készülődtem a találkozásra, kételyekkel teli szívvel. Féltem, úgy fogják látni; mióta hazajöttem, nem változtam előnyömre. A nagy izgatottság közepette bő fél órával előbb érkeztem meg a helyszínre, de inkább kint várakoztam a hidegben, hogy lenyugodjam.
Majd befordultak az étterem kapuján, és az addigi aggódásom egy pillanat alatt tovaszállt, helyére pedig szörnyű félelem költözött; elfelejtettem Japánul.
Ahogy szépen lassan oldódott a hangulat, úgy nőtt az én feszültségem. Vajon érthetően beszélek-e még Japánul, érdemes vagyok-e még a dicsérő szavaikra, az elismerő pillantásaikra. Nem gondolkoztam azon, hogy mit mondjak, de mint egy agyagvázát, a mondatokat is szépen lassan formáztam. Keveset beszélgettünk, de mikor Ilona megérkezett, az, aki két évvel előttem lakott náluk, ugyan annak a programnak a keretein belül, mit én tavaly, kicsit fellélegeztem, hogy a tekintetek és a kérdések, majd most rá fognak irányulni, és én egy szusszanásnyi pihenőhöz jutok majd.
Hova lett az a lány, aki meghódította Japánt? A kint megszerzett magabiztosságnak mára már nyoma sem volt, rettegés fogott el. Elkönyvelték-e magukban, hogy elfelejtettem Japánul. Észreveszik-e hogy a tőlük kapott karórát hordom? A lányuknak tekintenek-e még?
És ezek a gondolatok olyan súllyal nehezedtek a szívemre, hogy majdhogynem elrontotta a hangulatomat.
De, előkerültek a régi emlékek. A kedvesen dorgáló szavak, hangos kacajok, egy-egy kedves kézszorítás, sürgető kiabálás, aggódó szavak visszhangja, és a kedves mosolygós arcok, melyeknek sötét szempárjai mosolyogva, őszintén kacsintanak búcsút, és remélik a viszontlátást.
És megnyugodtam.
Mikor pedig Ilonával érdeklődtünk elkísérhetjük-e a csapatot a holnapi budapesti városnézésre, harsány igenek hangzottak el.
Később rövid búcsút intettünk egymásnak, a holnapi viszontlátásig.

Folytatása következik…