Hova lett az a lány?

Két szörnyen unalmas hét után, az ősz beköszöntével szombaton a Japán szüleim Budapestre érkeztek.
Sokkal izgatottabb voltam pénteken, mint szombat délelőtt. Aznap ingerülten készülődtem a találkozásra, kételyekkel teli szívvel. Féltem, úgy fogják látni; mióta hazajöttem, nem változtam előnyömre. A nagy izgatottság közepette bő fél órával előbb érkeztem meg a helyszínre, de inkább kint várakoztam a hidegben, hogy lenyugodjam.
Majd befordultak az étterem kapuján, és az addigi aggódásom egy pillanat alatt tovaszállt, helyére pedig szörnyű félelem költözött; elfelejtettem Japánul.
Ahogy szépen lassan oldódott a hangulat, úgy nőtt az én feszültségem. Vajon érthetően beszélek-e még Japánul, érdemes vagyok-e még a dicsérő szavaikra, az elismerő pillantásaikra. Nem gondolkoztam azon, hogy mit mondjak, de mint egy agyagvázát, a mondatokat is szépen lassan formáztam. Keveset beszélgettünk, de mikor Ilona megérkezett, az, aki két évvel előttem lakott náluk, ugyan annak a programnak a keretein belül, mit én tavaly, kicsit fellélegeztem, hogy a tekintetek és a kérdések, majd most rá fognak irányulni, és én egy szusszanásnyi pihenőhöz jutok majd.
Hova lett az a lány, aki meghódította Japánt? A kint megszerzett magabiztosságnak mára már nyoma sem volt, rettegés fogott el. Elkönyvelték-e magukban, hogy elfelejtettem Japánul. Észreveszik-e hogy a tőlük kapott karórát hordom? A lányuknak tekintenek-e még?
És ezek a gondolatok olyan súllyal nehezedtek a szívemre, hogy majdhogynem elrontotta a hangulatomat.
De, előkerültek a régi emlékek. A kedvesen dorgáló szavak, hangos kacajok, egy-egy kedves kézszorítás, sürgető kiabálás, aggódó szavak visszhangja, és a kedves mosolygós arcok, melyeknek sötét szempárjai mosolyogva, őszintén kacsintanak búcsút, és remélik a viszontlátást.
És megnyugodtam.
Mikor pedig Ilonával érdeklődtünk elkísérhetjük-e a csapatot a holnapi budapesti városnézésre, harsány igenek hangzottak el.
Később rövid búcsút intettünk egymásnak, a holnapi viszontlátásig.

Folytatása következik…

Japán visszhangzik a fülemben

Az emléke, hogy azt a röpke négy hónapot Japánban töltöttem, napról napra fakul. Nem vagyok az a típus, aki tud naplót írni, a blogomat is ritkán frissítettem beszámolókkal. De akkor mi marad meg nekem azokból az emlékekből tíz év múlva?
Néha, ha a városban utazok és jobb elfoglaltság híján, az ablakon merengek kifelé, a fejembe tódulnak az emlékek. Megelevenedik előttem egy reggel, egy órám, egy ölelés, vagy egy kedves mosoly, és máris sebesen peregnek szemem előtt az emlékeim, akár egy vetítésen. Azonban, ha becsukom a szemem, és múltba lépve megállok, lassanként jellegzetes hangok csengenek a fülemben, hiába ülök éppen egy budapesti metró kocsiban.

Az óra ébresztőjét már sokadszorra nyomom le, és lassan tudatosul bennem, hogy alig pár percem maradt, hogy felöltözzem, és reggelizni menjek, máskülönben megint lekésem. A padló recseg a lábam alatt, ahogy felállok. Félálomban matatok az egyenruhám után. Gombok, cipzár, kapcsok. Térdzokni, szoknya, ing, masni, pulóver, zakó minden a helyén. Összeszedem a tanszereimet, elhúzom a falat, és az csikorog, ahogy fa a fán csúszik. Döbögnek a magas lépcsőfokok a súlyom alatt, de már hallom, ahogy a reggeli készül, halk sercegés és pálcikák lágy csattogása hallatszik.
- Jó reggelt!
A konyha nyugati stílusú asztalának székére huppanok, és komótosan falatozni kezdem a reggelim, még félálomban. Csilingel a tálka, ahogy a falához verődik a pálcikám, a leveses tálka tompán koppan az asztalon, ahogy leteszem, a friss zöldség hangosan roppan a fogaim alatt.
- Köszönöm szépen!
Csobog a csapból a víz, fogkefe súrolja a fogamat, halkan beszűrődik a fürdőszobába a Tv hangja. Híradó.
Táskámmal együtt vonulok be a nappaliba. Lehuppanva a tatamira, azon keményen koppan a térdem, mint mindig. Már hozzászoktam. Az időjárás jelentés szerint esni fog. Hírek, amikre egy perc múlva már nem is emlékszem. Hetet üt az óra, tíz perc múlva már a biciklim pedáljait komótosan tekerem a folyóparton. Még alszik a város. A madarak csipogásán kívül semmi nem hallatszik. Felgyorsulok, ahogy a domboldalon gurulok lefelé, és a szél süvít a fülembe, a kezeimet vágja a hideg. Pár éles kanyar és már a vasúti síneknél várok. Hangos kolompolás jelzi, hogy indul a vonat, hihetetlenül jellegzetes ez a hang. A piros lámpa pedig az arcomba virít.
Később már a biciklizár kattan, és a cipőm kopog, ahogy a fukurai állomás felé tartok. Nem ülök le, két perc és jön a vonat. Megnyomom a gombot, és az ajtó nyitódik, leülök a helyemre, záródik az ajtó és indulunk. Halkan megy a vonat. A yuzai állomáson sok a felszálló és két oldalról diákok huppannak mellém. A vonat megtelik a lányok csevegésének hangjával. A fiúk oldala még csöndbe burkolózik.
Az iskolai biciklimen tekerek, már Sakatában. Az esernyőmön esőcseppek kopognak. Leteszem a suli tárolójában és fél perc múlva, pár a cipőm puffan a helyén, én pedig az osztálytermem felé csoszogok. Az ajtó nehezen nyílik, és hangosan gördül a sínen.
- Jó reggelt!
Kihúzom a székem, és az, hangosan felzördül. Ahogy egyre több álmos arc, és elaludt hajjal ékesített fej jelenik meg, az iskola megtelik élettel. A szekrények ajtaja nyílik, csapódva zárul, lakatok nyílnak és kattannak, bim-bam becsöngetnek. Az órákat az alvók csendben töltik, a jegyzetelők ceruzája halkan kopog a füzeteken, vannak akik csevegnek, de a tanár hangosan magyaráz.
Ebédszünetben pálcikák csattognak, kacajok zengnek, és a folyosók diákoktól hangosak. Lassan vége az utolsó órának is. Takarítás. Seprűk sepernek, kukák ürülnek. Majd kezdődnek a klubtevékenységek. A csikorognak a kavicsok a lábam alatt, a dojoból pedig már zaj szűrődik ki. Hangosan nyikorog az ajtó, ahogy kinyitom, a cipőm a helyére teszem, belépek.
- Jó napot!
Gördül a tolóajtó. Leteszem a holmim és átöltözöm. Felajzom az íjam. Találatok puffannak a céltáblában, hangos kiáltások hallatszanak kintről, az íjak recsegnek, ahogy teljesen megfeszülnek, és a vesszők kopognak, ahogy a padlóra teszik őket.
- Köszönöm szépen! Viszont látásra!
És már az állomás felé tartok. Autók haladnak el mellettem, az esti város halkan zúg. A bérletemet a gépbe helyezve az csippan egyet, kinyílik a kis ajtó, a vonat felé topogok. Este már harsányabbak a diákok, de itt is lehet csendes zugot találni. Az ismerős is sokkal több, mint reggel, és egy fesztelen beszélgetés közben hazaérünk.
A nedves biciklikerekeken nyikorog a fék, a vonatom zakatol a távolban, de még a tenger zúgását is lehet hallani. A fülemben halk zene szól, és a hazaúton hangosan énekelek. Csattan a tolóajtó, ahogy hazaérkezem.
- Megjöttem!
A tv-n gyerekműsor megy, a két unokahúgom hangosan csipog, lehuppanok, és lassan, már csak az edények, és a pálcikák emelkednek a szánkhoz.
Csobog a víz a zuhanyból, majd nyakig merülök a forró vízzel teli kádban.
Este a futon melegébe burkolózva a tolóablakok zörgésére alszom el.
Az addig a fülemben visszhangzó japán dallama elnémul, és a város lassú, halk, egyenletes szuszogása kíséri az álmomat.

Történelem

Mindig is a történelem volt az, amiről úgy gondoltam, nem lehetek részese, nem érthetem meg, és nem írhatom át, mert már megtörtént, és a múlté lett. De nem ez volt életem utolsó tévedése, csupán csak egy. Mi mind a történelem részesei vagyunk, itt a jelenben, vagy akár a holnapban. Alakítjuk, megváltoztatjuk, de alapjában véve mi határozzuk meg, mi is az, ami történelemmé lesz.
Évekkel ezelőtt, hosszú évekkel, olyan események következtek be, melyek mára, meghatározzák az életemet. Hol lennék, vajon azok nélkül a döntések, hibák, és tettek nélkül, melyeket az eddigi életem során hoztam. Itt, vagy egészen máshol?
Meg kellett történnie annak, hogy többször váltottam iskolát, mint azt a szüleim tervezték, hogy fejlődjön a jellemem. Majd abbahagytam a sportolást, hogy később újra megszerethessem. Elkezdtem Japán rajzfilmeket nézni, és később megtanultam Japánul, ösztöndíjat nyertem, és egy felejthetetlen fél év után rájöttem arra, hogy még ez sem volt elég.
Mi az, ami meghatározza, hogy kik vagyunk? Én úgy gondolom, a személyes kis történelmünk. Gyarapodunk, fejlődünk, kapcsolatokat teremtünk, csatázunk és harcolunk, szövetségeket kötünk, és felbontunk, de a fontos évszámokat sosem feledjük.
A napját, óráját, percét, mikor megszülettünk, egy baráti kézfogás pillanatát, szerelmi szövetségesünkkel első csókunk, vagy egy sikeres vizsgánk pontszámát, örökre a történelmünk őrzi.
Ugyanakkor nem vagyunk egyedül. Mindenki részese valaki más történelmének is. Rokonnak vagy barátnak, netán ellenségnek, de mind-mind feljegyeztetünk a társadalmunk sok más történelmében is. Erre alig lehet panaszunk, mert így biztosak lehetünk benne, hogy a történetünk, igaz, örök, és megtörtént. Ám részesülünk ennek a rossz oldalából is. Mások döntései befolyással bírhatnak a mi életünkre is, és részesei leszünk olyan történéseknek is, melyeket választásunk szerint elkerülnénk.
Később, kiválasztatnak azok a szerencsés pillanatok, melyek bekerülnek a könyvekbe, hogy az utókor is megismerje a mi korunk történetét.
Én így kaptam bizonyosságot arról, hogy a részese vagyok a történelemnek.

Hobbi Hétfő I.

avagy Szivacs és Mosogatószer

Kiindulva a „Júlia és Júlia” c. filmből, ahol a főhősnő kedvenc szakácsának receptkönyvéből, minden ételt egy év alatt végigfőzött, és a tapasztalatait blogjában publikálta született meg bennem az ötlet. Majd később a kanadai Youtube-sztár házaspár zenei hétfői, a „Music Monday’s”, ami koreai zenekultúra gyöngyszemeit vesézi ki, hozták meg a kedvemet, hogy én is megosszam egy részemet a publikummal. Így született meg a Hobbi Hétfő ötlete.
Hogy miért éppen hétfő? Júlia a film főszereplője, életét szerette volna színesebbé tenni azzal, hogy minden nap új ;teleket készített el. Simon és Martina, pedig a hétfőket akarták szerethetőbbé tenni.
Azért esett az én választásom is hétfőre, mert én is úgy gondolom kell ebbe a napba valami a Music Monday’s-en kívül, amire érdemes lehet várni.
Elhatározás szerint, minden hétfőn sütök valamit. Főzéshez nem nagzon értek, de sütni annál jobban tudok, és az évek alatt elmondhatom, hogy valósággal a szenvedélyemmé vált a szeretteim megörvendeztetése, pár finom falattal.
A kezdeti lelkesedésem azonban nagyobb volt vasárnap, mint mikor hétfőn felkeltem és rájöttem, mielőtt az ember sütni akar valamit nem ártana bevásárolni pár hozzávalót. Annak ellenére, hogy mindenáron véghez akartam vinni a terveimet, hiába lapozgattam a szakácskönyveket, mert a receptek nagyjához, nem volt otthon alapanyagom. Ennél pedig nincs is idegesítőbb.
De szerencsémre az utolsó pillanatban, mielőtt végleg feladtam volna, rátaláltam a „Vidám tortára”.
Fogalmam sincs, egy ilyen egyszerű recept mitől lesz vidám, mert, hogy az eredménye elég hétköznapi volt, az tény! De megvallom, én magam nagyon vidám lettem, mikor rájöttem, hogy minden hozzávaló megvan hozzá otthon, és az elkészítése sem igényel különösebb erőfeszítéseket, tehát örömmel mutathatom be mindenkinek a süteményt, ami vidámmá tette a napomat!
Tetszett a recept egyszerűsége. Az alap piskótához tartozó cukormáz kissé feldobta mégsem nyomta el a piskóta ízét.
Azonban annyit hozzátennék, hogy ebből sokkal többet is ki lehetett volna hozni. Azt tanácsolnám azoknak, akik nagyobb társaságnak készítenék el, hogy minden alapanyagot duplázzanak meg.
A tésztát reszelt citromhéjjal és egy evőkanál citromlével is fel lehet dobni. Mindemellett pedig gyümölcsöt is nyugodtan lehet beletenni. Én sajnos már későn eszméltem rá, hogy elővehettem volna a fagyasztóból a meggyet, de mások ne feledkezzenek meg róla, mert a tészta alapból kicsit száraz. Aki tesz bele, annak pedig azt javasolom kevés tésztát tegyen a sütőformába, épp, hogy csak legyen az alján, arra helyezze rá a gyümölcsszemeket, és arra mehet rá a maradék tészta. Ha valaki pedig másra vágyna, miután kihűlt a tészta vágja félbe és töltse meg lekvárral.
Én előmelegített sütőben 160° C sokon légkeveréses sütőben 20 percig sütöttem.
A máz elkészítésnél érdemes figyelni. Én felvertem a tojásfehérjét mielőtt elkezdtem a porcukrot adagolni a masszához. Érdemes a porcukrot szitálni, hogy elkerüljük a csomósodást. Szerintem két evőkanál citromlével is jó.

Vidám torta

Hozzávalók: 4 tojás, 8 dkg porcukor, 8 dkg liszt, fél csomag sütőpor
A citromos mázhoz: 15dkg porcukor, 1 tojásfehérje, 1 evőkanál citromlé

A 4 tojást a cukorral, a liszttel és sütőporral alaposan kikeverjük. Amikor a tészta sűrű, margarinnal kikent, lisztezett formába öntjük, és gyenge tűzön kisütjük. A mázhoz a hozzávalókat kikeverjük, majd a kihűlt tortát bevonjuk vele.

Forrás: Szabó Sándorné, Horváth Ildikó 500 Kedvenc házisüti – kezdő és gyakorlott háziasszonyoknak

u.i.: Legjobb barátom volt, aki először tesztelte le a kész süteményt, őt pedig leginkább egy mosogatószivacsra és mosogatószerre emlékeztette :)

képek hamarosan…

Levelek Japánról IV.

Középiskolai beszámoló

Óra, és az órák hangulata

Akár csak a Vörösmartyban itt is 8:30-kor kezdődött az első órám, de persze a tanárok által meg lett mondva, hogy már 10 perccel előbb bent kell lenni az iskolában. Én, mint pedáns diák ezt be is tartottam. De egyesek elégnek érezték 5 perccel becsöngő előtt, vagy akár késve megérkezni. Nem tagadom, nekem kint az iskola is szórakozás volt.
Egy nap 6 óra van, ez sosem változik. Az órák 55 percesek, és én így még jól jártam, mert a Bulgár lánytól hallottam, hogy neki 65 perces órái voltak. Rövidített napon 50 perces órák vannak, de ez csak csütörtökön van, mert akkor hosszú osztályfőnöki van a nap végén. Én mikor már hozzászoktam, hogy Japánul van minden órám, jegyzetelni, és figyelni is rendesen tudtam, a csütörtöki rövidített napokat kifejezetten nem szerettem. Bár csak 5 perc volt a különbség, ha az ember jól mulat, az-az öt perc is sokat számíthat. A szünetek 10 percesek. Lehet találgatni mire elég az a tíz perc. Elárulom, mielőtt fejfájást okozna valakinek, hogy nem sokra. Visszaérsz a terembe, a folyosón a szekrényeknél tömeg, mire ki tudok cserélni a tankönyveidet, értékes perceket vesztettél, szocializálódásra kevés idő marad, még a mellékhelységet is meg akarod látogatni, és rosszabb esetben a következő órád, egy távoli tanteremben lesz, becsöngőre már futsz, hogy a tanár előtt érj a terembe, amit megsúgom, koránt sem vesznek olyan szigorúan, mint sokan gondolhatják.
Tehát elkezdődött az órád, és már az első 10 perc után azt várod mikor lesz vége, hogy fogod kibírni azt a maradék 45 percet? Sokan választják az ideális figyelés, és jegyzetelés opciót, de Japánban is tinik járnak a középiskolákban, így gyakran kerül sor, beszélgetésre, amit bizonyos tanárok vagy negatívan jutalmaznak, vagy egyszerűen képtelenek fegyelmet tartani.
Emellett a pad alatt mobiltelefonozás opcióját is választják páran, de nem ritka az sem, hogy valaki alszik.
Kevés olyan órát láttam, ahol páran ne hajtották volna alvásra fejüket, amire igen precíz módszereket sikerült maguknak kifejleszteniük a Japán középiskolásoknak. Az alvásból kifolyólag pedig egy újabb opció jelenik meg az óra unalmas perceinek hasznosítására, az előző átaludt óra anyagának a másolása.
De had részletezzem kicsit az órán alvás technikáját, amit szinte már művészetté fejlesztettek. Monoton jegyzetelés, vagy keserves figyelés közepette esik meg leggyakrabban a diákokkal, hogy szó szerint álomra hajtják a fejüket. Egyesek a padon, vagy a karjukon pihentetik a fejüket, de be kell látnunk, hogy ez elég feltűnő, egy tanár számára. Az igazán profik, egy sokkal jobb módot találtak a pihenésre.
Egyhangú jegyzetelés közben, lassan lelassul a jegyzetelő kéz és az alanyunk laposakat pislog, majd szépen lehajtja a fejét. Nagyon jól lazítja a nyak, és hátizmokat, és ideális 5 perces hunyásokkal kényelmesen átvészelhető az óra. Hosszú hajú lányok annyi előnyben vannak, hogy az arcukba lóg és az is takarja őket, az igazán profiknak még a kezében a toll is függőlegese marad, valóban, mintha még mindig jegyzetelnének.
Lenyűgöző, mesteri, én csak ennyit tudok mondani. Párszor én is próbálkoztam vele, de igazán jót aludnom sosem sikerült, azt hiszem, erre születni kell. :D
Részemről azonban az órák 98%-ban érdekesek voltak, és bár fárasztó volt, mindent Japánul tanulni, mégis ritkán aludtam. De egyszer mindenkinek ki kell próbálnia, akinek van lehetősége kint tanulni. :)
Én mivel sok, olyan órát akartam felvenni, amik fedésben vannak egymással, megadatott az a lehetőség, hogy ne csak a saját osztályommal 2-3(2.évfolyam 3-as osztály), de sok másikkal is együtt ülhessek órán, mind az első évfolyamról, mind a másodikról, és harmadikról. Igazán szerencsésnek mondhatom magam, idővel már én kértem külön, hogy minél több osztállyal lehessen órám, mert mindenkivel meg szerettem volna ismerkedni.
1-2 Rajz és Művészet; 1-5 Kalligráfia; 2-1 Világtörténelem; 2-2 Japán történelem; 2-3 a saját osztályom volt velük több órán is együtt voltam; 2-4,5 Péntek reggeli Testnevelés
3-1 Angol

Ebédszünet

Miután sikeresen átvészeltük az első négy órát, egy 50 perces ebédszünet következik.
Talán sokan hallottak már a Bento, úgynevezett ebédlő dobozról. Nos ezt úgy kell elképzelni, hogy egy személyre szabott méretű, ízlés szerint díszített, mintás doboz, amiben a hideg ebéd rejtőzik. Ezek legtöbbször egymásba tehető 2 részből állnak. Egyikben általában rizs, másikban hús zöldségek, gyümölcsök vannak.
Ennek lehet otthonról hozott, reggel frissen készült változata, de az sem ritka, hogy az előző vacsora, vagy a reggeli maradéka van benne, ami korántsem annyira gusztustalan, mint most páran gondolhatják. A Japánok nagyon értenek az ételek, tartalmi, és látványi harmóniájához.
Ezeket lehet boltban is vásárolni, ami bár korántsem olyan egészségesen átgondolt, mint házilag készített társaik, akik azonban otthon hagyták sajátjukat, vagy valamilyen katasztrófából kifolyólag nem is készült aznap számukra, élhetnek ezzel az opcióval.
Ugyanakkor gyakran kerül péksütemény is az asztalra, ha nem jutott Bento-hoz az illető.
Én minden nap Bento-t vittem magammal, amit a mama készített, többnyire frissen, de volt, hogy a vacsora, vagy a reggeli köszönt vissza az ebédnél is. :) Abban az esetben, ha otthon felejtettem volna, papa kocsival utánam hozta az iskolába, és mikor jött a bölcsesség fogam, és alig tudtam szilárd ételt enni, külön jó puhára főzött rizst kaptam. :)
Mivel Büfé nincs az iskolában, egy előre megváltott étkezési jeggyel lehet meleg ételhez jutnia azoknak, akiknek a Bento opció, bizonyos okokból aznap nem volt kivitelezhető. Mindezt az iskola éttermében készített, szintén nem túl egészséges de tápláló, ebéd formájában lehet elkölteni, természetesen pénzért. Nem sok zsebpénzzel rendelkeznek… gyakorlatilag semmivel.
Felmerülhet néhányakban, hogy vajon minden diák 50 percig ebédel-e? Természetesen nem, akinek reggel nem jutott ideje a házi feladatok másolására, vagy elkészítésére, és órák előtt nem adta le a tanárnak, azok, az ebédszünetben szoktak erre időt fordítani, emellett ez az idő a szocializálódásra is remek alkalom, vagy esetleg a könyvtár meglátogatására.
Ennek végeztével pedig már csak 2 órát kell kibírni a diákseregnek. Utána egy rövid, pár perces osztályfőnöki óra keretein belül, kerülnek kiosztásra, mindenféle iskolai hirdetmények, statisztikák, információk.

Takarítás

Majd 5-6 fős csoportokban kezdődik el az iskola takarítása. Mivel utcai cipővel nem lehet bent lenni, ez igazából inkább csak a por összesöprése, táblatisztítás, és szemetes ürítés. Mindez pedig rotációs rendszerben működik, ami hetente változik.
Nekem volt alkalmam a saját osztálytermünket, a rajztermet, a női mosdót takarítani, majd egy, egy hetes szünet következett, amikor nem kellett a csoportomnak semmit sem takarítani. Nagyjából mindenki a saját piszkát takarítja, így nincs kivételezés, sem vita, még úgy ahogy, lelkiismeretesen is csinálják.
Én kifejezetten szerettem a takarítást, jó buli. Jó lehetőség beszélgetésre, barátkozásra, egyszóval jó alkalom az ismerkedésre, a csapatot is jól össze tudja hozni. Utáltam mikor egy hétig nem kellett takarítanom…

Klub

Takarítás után van a kötelező klubtevékenység. Gimnáziumba kerüléskor, az elsősök kipróbálhatnak pár klubbot, amit indokoltan, akár még hosszú idő után is meg lehet változtatni, egyet viszont kötelező választani. Ez talán szörnyen hangozhat, hogy iskola végeztével, még kötelezően bent kell lenni, de itt sem mindenki éli meg összeesküvésként. Természetesen mikor meséltem nekik, hogy nálunk iskola végeztével mindenki megy, amerre lát, elég nagy irigységet láttam a tekintetükben, de én pedig pont a klubbot irigylem tőlük.
Lényegében annyiról szól ez az egész, hogy az iskola szervezésén belül ismerkedhessenek, akár hobbira leljenek, vagy testmozgást vigyenek a mindennapjaikban, esetleg művészetekkel ismerkedjenek.
Két fő csoportja van, Kulturális és Sport.
Kulturálisba tartoznak: angol, fotózás, kalligráfia, teaceremónia, rajz és művészetek, zene, dráma és így tovább
Sport: kosárlabda, röplabda, evezés, tenisz, íjászat, kendo, baseball, hegymászás, futás, ping-pong, softball(baseball lányoknak)
Ezt részben az iskola támogatja, plusz a klubtagsági díj.
Nos bizonyos klub elintézi annyival az egészet, hogy hetente kétszer összeülnek valamit alkotni, amúgy meg suli után mindenki „húz haza”. De nem ritka az olyan se, ahol heti 5, vagy akár 7 napban is 2-3-4 órán keresztül gyakorolnak a klubtagok. Minden klub tanártól, és klubtagoktól függ, hozzáállástól, szigortól, meg pénztől.
Én a Japán tradicionális íjászatot választottam, nevén nevezve; Kyudou. Kanjival 弓道 „ a nyíl útja”.
Mi heti 7 napban átlagban 3 órát gyakoroltunk. Kint a szabadban voltunk, volt terem, nevén; Dojo, ami az egyik oldalán volt nyitott, onnan lőttünk, és még a célok voltak fedett helyen. Mindezt nyáron 40 fokos melegben, 90%-os páratartalom mellett, esőben szélben, vagy hóviharban. :D
Mindezen környezeti hatások ellenére, az iskolai életem legmeghatározóbb, és legpozitívabb élménye volt.

Egyenruha

Abszolút iskolafüggő.
Bizonyos iskolákban, szó szerint egyenruha van, amit terveznek, és természetesen mindenki ugyan azt hordja, van nyári, átmeneti, és téli összeállítása, amit iskolába kerüléskor vesznek, így nem ritka, hogy például a fiuknak rögtön 2 számmal nagyobbat varratnak, mivel egy vagyon, és nem mindenki engedheti meg magának, hogy, ha kinőtte, újat kapjon.
Ugyan akkor vannak olyan iskolák, ahol úgynevezett szubjektív egyenruha van, amit a diákok maguknak állíthatnak össze boltban vásárolt darabokból. Végül, teljesen egyenruha mentes, iskolák is vannak.
Ahol van, annak hordására is vannak bizonyos szabályok, ami már az iskola szigorúságától függ, nagyjából meghatározza az iskoláról kialakított képet.
Az én iskolámban, liláskék szoknya és kabát volt a lányoknak, azonos színű pulcsival, vagy kardigánnal, de azt szürkében is lehetett kapni, vörös és liláskék masnival, természetesen fehér inggel, és térdzoknival. A fiúknak zakó hosszúnadrág, és nyakkendő variációja volt.
Nálunk elvileg a szoknyának kötelezően térdig kellett volna érnie, amit nagyjából csak, akkor tartottak be a diákok, mikor ellenőrzés, vagy iskolai ünnepség volt, amúgy minden lány a derekánál hajtott egy-kettőt a szoknyán, és máris rövidebb lett.
Elvileg az ingen a legfelső gombot is kötelező lett volna mindig begombolni, de nyáron megengedték, hogy azt ne kelljen, télen pedig zokni helyett lehetett harisnyát hordani, de csak is sötétkék vagy fekete színben. Mellesleg pedig minden lány kisnadrágot hordott a szoknya alatt.
Nos egy kevésbé szigorúbb iskolában a lányoknak nagyjából a kisnadrág is kilátszik a szoknya alól, úgy felhajtják maguknak, sokan a masnit vagy a nyakkendőt sem hordják, vagy igen hanyagul, és az inggombok közül még a 3. is ki van gombolva.
Tehát ennyit arról, hogy a perverz japán társadalom kényszeríti az iskolás lányokat a miniszoknya hordására.

u.i.: előző bejegyzésbe .mp3 letöltés (katt)linkjét pótoltam