Elfeledettek, és kitaszítottak

Meg nem történt események alapján…

Átlépve a küszöböt, mintha egy új világba érkeztem volna. Megéreztem, azt az oly kellemes illatot, ami az ilyen helyeken szinte áradt a polcokról, és bizonytalanul indultam meg az egyik irányba. Tudtam, mit keresek, még is mindent alaposan szemügyre akartam venni. Ahogy megérintettem egyet-egyet, majd levéve a polcról szinte áthatott engem az, amit magukban hordoznak, arcok, események, emlékek, érzelmek, mind egy darabka történelem.

Az antikváriumi polcok úgy magasodtak fölém, mint büszke hegyek, roskadásig könyvekkel. Mind elhagyott, gazdátlan könyvek, amiknek egyszer talán megbecsült helyük volt, egy másik időben, egy másik helyen, egy másik életben.
Egyet kézbe véve, az ujjaimra ragadt por árulkodott arról, milyen régóta töltötte száműzetését itt a könyv. Kemény, enyhén kopott, viseltes borítóját felcsapva, cirkalmas betűk árválkodtak az első oldalon. „1973. Osztálytársamnak sok szeretettel xy.” Úgy néz ki, ez a könyv is már csak elfeledett bizonyítéka, egy hajdani barátságnak.
Elmélázva nézek körbe, vajon minden egyes könyv rejthet-e hasonló emlékeket, hisz egyszer mindnek volt gazdája, és otthona, ám most, ezekre, a polcokra kerülve, mind az, amit egyszer jelentettek, másoknak talán csak üres sorok, értékrontó jegyzetek, de semmi esetre sem érzelmek.
Behajtott papírsarkok, egérrágta borítók, kifakult színek, és jellegzetes könyv illat lengi körbe a helységet, és teszi szomorúan varázslatossá.
A tartalmukon kívül, mennyi mindent mesélhetnének ezek a könyvek; utazásokról, ünnepekről, kalandos táborokról, gyengéd érzelmekről, és mégis néma katonás rendben sorakoznak, társaikkal egy sorson, de nem egy végzeten osztozva az elfeledettek, és kitaszítottak polcán.
Végül megkerestem, amiért jöttem. Mintha egy árvát fogadtam volna örökbe. Nevetségesen alacsony áron vettem magamnak, egy darabot, egy másik ember életéből.

A Semmi és Én

A napok óta tartó semmittevés végül súlyos teherként nehezedett a vállamra. Szinte égtem az információ hiánytól, akár csak a melegtől. Gyorsan ruhát kapkodtam magamra, és az újságosig rohantam. Egy hete meg akartam venni a Marie Claire-t, de a nagy semmittevésben teljesen kiment a fejemből.
Nem csak a varázslatos világába akartam fejbúbig merülni, és némi információt gyűjteni a világról, de éreztem, hogy ez az, amire szükségem lesz, hogy visszaszerezhessem a koncentráció képességemet.

Délután kaptam egy privát telefonhívást. Rögtön tudtam, hogy a nagykövetség hív, de nem értettem, az ígért információkat a befogadó családomról, miért nem e-mailben küldik nekem. Mert ezúttal, azért kerestek, hogy megmondják, holnap személyesen kell bemennem a vízumigénylés miatt. Fantasztikus, másra sem vágytam, mint a nap legmelegebb szakában átszelni az egész várost, és felmászni Rózsadombra.

A telefonhívás után észbe kapva, hogy nem csak a Marie Claire, az amit a teendőim listájáról elfelejtettem kipipálni, hátra volt még a tavaly ösztöndíjazott lány beszámolója. Gyorsan magam elé kaptam a laptopot, és egy perc múlva már döbbentem olvastam, az angol sorokat. Nem csak az derült ki számomra, hogy Sakatában is lesz esélyem jól érezni magam, a befogadó család is ugyan az lesz, mint előző évben. Először kicsit csalódott voltam, mert… Nem is tudom, eszembe se jutott ilyen lehetőség, de ahogy jobban belegondoltam az egészbe, szerintem jól jártam.

Végül kezemben a MC augusztusi számával, néztem filmet: „Az energia”. Nagyon jó volt. Lehet túlzás, hogy nagyon, de jó volt. :)

Oké… Hol tartottam? :D

Ohh igen, az első téma, amiről mindenféleképpen írni akartam:

Vélemény, vagy tudatlanság

Nos mindenkinek megvan a világ legtöbb dolgáról a véleménye és elképzelése, ami gyakran megváltozhat egy beszélgetés, vagy történés alapján. Ez így önmagában egész normális, úgy gondolom.
De miért van az, hogy az én véleményemet olyan könnyen tudja befolyásolni akárki? El tudjátok képzelmi milyen irritáló, amikor már megint jön egy senkiházi jött ment, és meg tudja ingatni az addig oly határozott véleményedet. Nos, nekem kezd nagyon elegem lenni magamból, ami elsőre talán hisztizésnek tűnik, de miért van az, hogy én nem tudok érvelni?
Soha nem tudtam embereket megvigasztalni, amit mindig is utáltam magamban, de most, hogy kezdek igen határozottan(határozottan?) az írás iránt érdeklődni, a beszéd egyre kevésbé megy?
Régen volt határozott megingathatatlan véleményem, és tudjátok mit irigylek másokba? Hogy nehezen váltanak véleményt, még akkor is, ha számomra egyértelmű, hogy helytelen, rossz az, amit gondolnak, de ők legalább tudják magukat tartani valamihez, én meg egyre inkább kezdem elveszíteni az önbizalmamat a világgal szemben. Nem tudom mi a jobb, tévedésben élni, vagy mindig rádöbbenni arra, hogy valamit rosszul gondoltam. Jobb a boldogító tudatlanság?

Akartam még írni az utazással kapcsolatos félelmeimről, de még az előző bejegyzést sem bejeztem be…

Kara – If you wanna

.mp3 letöltés

Összefoglaló eszmefuttatás, az életem elmúlt 96 órájáról

Szombat
A modellkarrierem kezdete

Vándortábor után örültem, hogy tudom mozgatni a lábamat, és szombat reggel komolyan megkérdeztem magamtól normális vagyok-e, hogy az egy hetes gyaloglás után, miért nem otthon fetrengéssel töltöm az időmet. Végül erőt véve magamon, a Mayatól kapott yukatámat becsomagolva, és minden szükséges kiegészítővel a hónom alatt, autóztunk a Fővám téri Vásárcsarnok felé, én pedig a Super Junior – No other számát hallgatva, először, végre úgy éreztem elkezdődött a nyár.
Tűzött a nap, az út széli munkások megpróbáltak beszélgetést kezdeményezni, de én csak kerestem Rukát a tömegben. Mikor kettesben bevonultunk a csarnokba, fogalmunk sem volt róla, kit keressünk és merre. Tele volt minden pult roskadásig élelmiszerekkel, és a hatalmad embertömegben csak a kiakasztott japán díszek mutattak utat a rengetegben. Azokat követve hamar megtaláltuk Eimit, aki rögtön kézen ragadva minket, egy hátsó szobába ránk is aggatta a Yukatáinkat.
Onnantól kezdve a csarnokban valóságos jelenségnek számítottunk. Eimivel együtt, hatan voltunk beöltözve. Minden férfi velünk akart beszélgetni, a vásárlók szó szerint bámultak minket, minden turista velünk akart közös fotót, mi pedig tűrtük a fullasztó yukatát, az elviselhetetlen hőségben.
Csalódottságom ellenére, hogy sokkal kevesebb japán ismerősömmel találkoztam, mint terveztem, jól éreztem magamat. Azt azért meg kell említenem, hogy Moharos Éva is ott volt a Japán Nagykövetségtől, a szüleim pedig rögtön lerohanták, ő meg próbált úgy csinálni, mintha ne lenne jobb dolga vagy nem kívánná a halálukat, mert ez a nő hihetetlenül aranyos és kedves, ráadásul pöttöm is, tehát méltán kiérdemelte a cuki(tsuki) jelzőt.
A programok végeztével Rukával felkerekedtünk, hogy szerezzünk nekem aszalt grapefruit héjat, és utána a WestEnd-ben találkoztunk szüleimmel. Gyorsan körülnéztünk minden boltba, hátha megtalálom álmaim ruháját, de még mindig reménytelen az alakomra olyat találni. Vagy velem van a gond, vagy a divattal. Azért halkan megjegyezném, hogy nem velem van. :P Ám, ha arról az oldalról nézzük a dolgot, hogy mostanság igen divatos ízléstelenül és nevetségesen öltözködni, akkor lehet még is velem van a gond, hogy ezt nem akarom.

Vasárnap
Erőgyűjtés

holnap…07/16

Hétfő
Az új otthon

holnap…7/16

Kedd
Hőség, és az öngyilkos merényletem

holnap…7/16

Japán szekció VII.

Pincérnő, modell, és csapos egy személyben

Az eredeti tervek szerint, pénteken korán keltem volna, hogy legyen elég időm tortát sütni a japán évzáró bulira, és még suliba is bemenni. Mindez már akkor megdőlni látszott, mikor fölkeltem, délben. Bukott az egész program, de ez kit érdekel? Nyár, van azt csinálok, amit akarok.
Mire magamhoz tértem, ételt töltöttem a pocimba, és indulásra készen álltam, már szinte késésben is voltam. No persze, nem az év végi buliról, hanem az előtte megszervezett origami hajtogatásról. Rukával megbeszéltük, hogy bemegyünk előbb, aztán elmesél mindent a japán ösztöndíj vizsgájáról. Akkor még szentül hittük, hogy minket nem fog két órán keresztül lekötni az origami. Igen nagyot tévedtünk, meg kell, hogy mondjam, ennél jobb csendes kikapcsolódásban régóta nem volt részem. Körülbelül nyolc embert társaságában, főleg japánok, szinte repül az idő, munka is volt rendesen. Végre, megtanultam darvat hajtogatni, lampiont, és egyéb más Hanabata ünnephez kapcsolódó okosságot.
A buli is sokkal gyorsabban eltelt, mint számítottam. Miyazaki-san befogott engem meg Rukát pincérnek, mintha más nem lett volna ott rajtunk kívül, valahogy mindig minket találnak meg… :D Vonzzuk a japánokat. :D Először parancsba kaptuk, hogy mindenkinek adjunk egy poharat, aztán járjuk körbe a „tömeget” és kínáljuk őket innivalóval. Félig se jutottunk, mire a közös koccintás következett, de szerencsére mindenki feltalálta magát, és töltött abból, ami neki szimpatikus volt.
A tanfolyam keretein belül, jutalmat kaptak azok, akik az év végi teszten a csoportjukban a legmagasabb pontszámot érték el. Nálunk, holtversenyben az én drága Rukám, és Csilla lettek az elsők. Taps és üdvrivalgás után, Yanagatsubo-san rögtön bemutatott egy japán csávónak, akivel csak keveset beszélgettem, és igazából annyira nem is érdekelt. Tőle gyorsan megszabadulva, a könyvtáros lánnyal kezdtem el beszélgetni, aki még mindig nagyon kedves, és aranyos, kifaggattam mindenről, amit négy éven keresztül nem mertem tőle megkérdezni.
Ezek után becsatlakoztam a lányokhoz, akik körülállták Nobu-t, az elvileg édes, és emellett helyes japán fiút. Nem tudom, nekem nem volt az esetem.
Majd bingó, és még mielőtt vége lehetett volna a játéknak, már ideje volt, hogy konkrétan rohanjunk, mert előzetes hírek szerint a Tokyo Áruház koncert 8tól kezdődött volna. Mielőtt elindulhattunk volna, Attila a fiú, aki Erimi segédje volt origamin, beszervezett Rukát és engem a júliusi japán ünnepre Yukata modellnek. (Nem kimono, hanem a nyári viselet) Szóval, akit érdekel, ahogy modellkedem, megnézhet engem, július 10-én a Vásárcsarnokban. :D Szeretettel várok mindenkit! :D
Rohantunk, Betti, Kitti, Viktor, Ruka és én, megérkeztünk, jó napot, jó napot, hajlongás… egy ekkora „tömegnek” elég kicsi helyen, egy étterem, vagy bár mi a szösz, alagsori termében került megrendezésre a fellépés. Nem volt sok helyünk, de azért el lehetett férni, és senki sem ájult el a melegtől. Ebbe a teremben is volt egy csapos pult, és mivel semmi nem volt berendezve lent, a lányokkal gondoltuk beállunk, oda, mert ott még volt hely. Nem kellett volna, mert többen is odajöttek, hozzánk, hogy egy korsó sört kérnek, mi pedig félig megilletődve, félig a röhögő görcsünket visszafojtva utasítottuk őket, hogy menjenek fel, és kérjenek ott.
Ez volt a második, nyilvános, és az első „hivatalos” koncertjük, én most voltam másodszor, mert tavaly nyáron volt az első, Yoriko-san esküvőjére pedig nem hívtak meg, de ez is ugyan olyan jó volt, mint a legutóbbi. Jó, fantasztikus, imádnivaló, király, minden.
A koncerten természetesen sok japán is volt, olyanok is, akiket rég láttam, és jó volt, velük együtt bulizni, mert japánokat eddig még nem láttam élőben kikapcsolódni, kivéve, a piálások alkalmával. Ráadásul ott volt Moharos Éva is aki az én japánba utazásom egyik főszervezője, a japán nagykövettségnél, alapítványtól is eljöttek a nagyfejesek, szóval tele voltunk sztárokkal, és hírességekkel. :D
A következő fellépés, július 17, hogy mindenki tudja, mikor nem érek rá, mert koncerten leszek. :P

Super Junior – Sapphire Blue
A jókedvemhez, pedig jól dukál, egy tavalyi Super Junior koncert. Szegénykéim éppen most éleik pályafutások mélypontját, az új számukkal a Miinah(Bonamana). Első perctől kezdve gyűlölöm ezt a számot. Így muszáj nosztalgiaszámokat hallgatnom tőlük, hogy azért ne veszítsem el a rajongásomat. Tehát következzék, a tavalyi Japán koncertjük. Ráadás szám:

(katt)

.mp3 letöltés

Dallam a csendben

Nem törődve, azzal, hogy véleményem szerint nincs jó hangom, vagy zavar-e valakit, én éjfélkor énekeltem az utcán.
Régen mindig sétálás, vagy céltudatos gyaloglás alatt írtam a bejegyzéseimet, valahogy mindig is meg tudott ihletni, ahogy egymagamban róttam utamat, az eget, és a környezetet fürkészve, csendben csak a gondolataimat hallva, választékos mondatokon gondolkozva. Ez is abba a sorba tartozik, amit úgy érzem a „Dilis” énem elhagyásával, ezt is elveszítettem. Ennek ellenére esélyt sem adva a múzsámnak, zenével a fülemben éjfélkor énekeltem az utcán.
Késve indultam el edzésről, mert persze mikor kell megbeszélnünk az augusztusi kung-fu bulit, hát este 11-kor. Így lekéstem a 07-es metrót. Ennek hála, együtt utaztam Bálinttal, aki nem rég kezdett el újra edzeni, így én is megismerhettem őt, és amíg le nem szállt beszélgetni is tudtunk, amennyire a metró fülsüketítő robaja engedte. Mivel azt hittem lekésném a buszt, ha szokásosan Városkapunál szállok le, ezért Központban az idegesítő tömeggel együtt hagytam el a metrót. Szinte azonnal jött is a 104-es busz, amivel hazajöhettem volna, de mikor megálltam az ajtó előtt, a tömeg meg csak lökdösött, elbizonytalanodtam, akarok-e én arra a buszra felszállni. Nem akartam, nem is tettem. Azonban nem tudtam jönni fog-e 196-os, ezért gondoltam 11:50-ig várok, ha addig nem jön elindulok gyalog. A busz csak nem akart jönni, és nekem egyre nagyobb kedvem lett gyalogolni. Idővel már kezdtem úgy érezni, csak miattam késik, és az egyre idegesebb emberek között is kellemetlen volt várakozni, tehát útra keltem, és gyaloglás közbe éjfélkor énekeltem az utcán.
Mindig is lenyűgöztek, azok az előadók, énekesek, akik igen bonyolult koreográfia mellett is képesek tisztán lihegés nélkül énekelni. Mindennek jeles példája az ázsiai előadók 88%-a. Le a kalapom az összes előtt, bár tudom ezt is, tanulni kell, no meg a sok gyakorlás, de én még séta közben is fuldoklom, ha énekelek, nem hogy még táncoljak is. Így félig a légszomjjal küszködve, de éjfélkor énekeltem az utcán.

Éjfélkor énekeltem az utcán

Kellemes bő negyed óra gyaloglás várt rám, mert nem volt kedvem buszra szállni, inkább nekivágtam az éjszakának, mert megtehetem, amíg megtehetem.
Kellemes kora nyári hűs szél kócolta a hajamat, lengette a könnyed anyagú fölsőmet, és hűsített, a nem is olyan meleg éjszakában.
A sarkam megfájdult egy-egy lépésnél, mert túl gyorsan trappoltam, és a vékony papucson át az aszfalt gyötörte a lábamat.
Lassú dallamot dúdoltam a szélbe, és szerelmes dallamokkal töltöttem meg a csendet, a talán nem is olyan kellemetlen hangommal.
Hátrahajtottam a fejemet, a hajpántként szorgoskodó napszemüvegem pedig lecsúszott, miközben a lámpák vakító fényében fürkésztem az eget, apró csillagok után, mindhiába. A Holdat lágy felhőréteg ölelte körbe, hogy lágy fényével borítsa be a várost, és annak szunnyadó lakóit.
Én pedig hazafelé gyalogolva, éjfélkor énekeltem az utcán.

Japán szekció VI.

Igazából, ha becsületesen vezetném, ez a bejegyzés sorozat, már a 100.-at is megélhette volna, de mint tudjuk, nem vagyok ennyire szorgalmas. Tehát következzék a hatodik.:

Hétfő estére esett a japán barátaim búcsú bulija. Eltelt egy év, lejárt az ösztöndíjuk, így ki ezen a héten, ki a jövő hónapban utazik haza japánba. *szip-szip*
Mindenféleképpen meg akartam lepni őket valami aprósággal, de hiába törtem a fejem, mi az, az ajándék, aminek mindenki örülne, se nem lányos, se nem fiús, és valamilyen szinten hungarikum. Mondanom sem kell, semmi kivitelezhető nem jutott eszembe, ezért maradtam a jól bevált módszernél, és sütöttem egy tortát.
Szokás szerint a konyha utánam romokban ált, mindenhol piszkol edények, ragadós kések és kanalak, beazonosíthatatlan massza minden tálban, hol barna, hol sárga, de még fehér is volt.
De végül szokás szerint fáradalmaim gyümölcse, egy egész csinos kis csokoládé torta lett, helyes kis japán felirattal, amit szintén saját kezűleg készítettem rá, és hogy az ízét is megemlítsem; mennyei volt.
Így felkaroltam a esernyőmet, egy tudat papírtányért, és villát, hónom alá csaptam a tortát, de csak finoman nehogy krémes legyek, és sikeresem meg is érkeztem a Szimplába bő fél órás késéssel.
A tortát hangos visítások, szoros ölelések, és könnyes szemek fogadták, no erre sem számítottam. Mindenki legalább kétszer evett belőle, akinek pedig nagyon ízlett az háromszor is tudott.
Jómagam befurakodtam Yukiko és a kisebb Saori közé, ahol egészen éjfélig nagyon jól elszórakoztam. Saorival meg is beszéltük, ha kint találkozunk Osakában, akkor elmegyünk Hostokat nézni, elmeséltem neki milyen fantasztikus japán filmeket láttam mostanában, és és nagyon jól szórakoztunk mindenkivel!
Később megjött, az a bűnösen helyes japán fiú, akit két éve láttam először és utoljára. Hoshino Tomoya valóban nagyon jóképű, kedves, előzékeny, és segítőkész, a humora kicsit csípős, olykor sértő, az önbecsülése az eget verdesi, beképzelt, és nagyképű. Totál az esetem. Többször is meghívott innivalóra, és mindig próbált bevonni a beszélgetésekbe, már most utálom. :D
Éjfél környékén sokan elmentek köztük, az egyik Saori, a magyarok, meg még nem tudom ki. Lényeg hogy maradtunk négyen lányok: Saori, Yukiko, Momo, és én, meg a két imádnivaló fiúka: Takumi, és Tomoya.
Háromnegyed kettőig, a létező összes téma szóba került a vécéktől kezdve, Tomoya fizetésén át, mert tudni illik ő körülbelül 6-8 éve csellózik itt Magyarországon a Liszt Ferenc Akadémián, egészen a párkapcsolatokig, és szokásokig. Majd könnyes búcsút vettem mindenkitől, és Tomoyával a Deák felé mentünk együtt egy darabig, majd tőle is elválva, éjszakai buszra szálltam, és fél háromra már itthon is voltam.
Haaa~ hosszú de fantasztikus nap volt. :D
Itt mindenki meg tudja nézni a tortáról készült képet, az is, aki nincs regisztrálva: *katt*

Lyn – Call me

Tegnap találtam ezt a videót, és rögtön tudtam, hogy ez lesz a mai szerencsés blogolt koreai ének. A kontyot viselő hölgyet nem ismerem, de a hosszú hajú Lynt már annál inkább.

(katt)

Szeretlek

A szerelem, a nagy betűs, ami után mindenki sóvárog, amit mindenki meg akar tapasztalni, amit magunknak akarunk tudni.
De biztos, hogy ez, az, amit valójában akarunk. Én nem tudom, mikor, mit akarok…
Vágyom a szerelemre, de nem a szerelembe akarok szerelmes lenni, hanem a kiszemelt áldozatba, abba a szerencsés úriemberbe. Tehát a nagy Ő, ne a szerelem legyen, ne az érzés után sóvárogjak, hanem az illető iránt, aki a maga egyszerűségében, nagyszerű.

Vegyünk ígéretes első fiú alapanyagnak, egy olyan személyt, akit nem ismerek elég régóta, hogy ne tudjon újat mutatni nekem, és első ránézésre, elképzelésre működhetne is. Bár egy idióta, lehet vele komoly témákról is beszélgetni, kedves, nem utolsó sorban okos, erős, és megértő, figyelmes, vonzó, gondoskodó, érzékeny, de férfias, gyengéd, romantikus, vidám, és társaságkedvelő, udvarias. De minden pozitív jellemvonása ellenőre, nem tudom hosszútávon szeretni, és kimondhatatlanul irritál, hogy milyen apróságokon tud megbukni egy kapcsolat. De nem megy, nem megy a hét minden napjában, nem tudom magamra erőltetni, amit bár nagyon szeretnék, még sem érzek. Szeretném őt szeretni, de nem tudom. Megcsókolhatnám, megölelhetném, ágyba bújhatnánk, ha a vágyaimat akarnám kielégíteni, mindezt megtehetném, de ha csak ennyiről lenne szó, erre más is megfelelne, egy olyan ember, akit kevésbé szeretnék szeretni, és akit nem érdekel, ha megbántok.

Olyan figyelmes, és türelmes vagyok, talán már túl erősen koncentrálok, hogy ne essek bele, újra abba a hibába, hogy a szerelembe esek szerelembe. De olyan nehéz, mikor annyira vágyom rá, és olyan kevés fiú van körülöttem.
Vágyni egy gyengéd ölelésre, érzéki csókokra, lágy simogatásokra, mind helyénvaló lesz, ha arra vágyom majd, hogy mindezt az a személy adja meg nekem, aki mellettem van, és tudom, hogy csak ő az, akitől mindezt elfogadom, és viszonozni vágyom.

Én

Egyedül a blogom, az a hely, ahol még az úgynevezett „Dilis” alteregóm jelen van. Mikor 19 éves lettem, úgy éreztem eljött az ideje, hogy lezárjak, egy hosszú, és nagyon sok kellemes emlékkel teli szakaszt az életembe. Ez meg is történt, de most mégis úgy érzem, hogy azzal, hogy száműztem az életemből, mindazt, ami egykor oly boldoggá tett, és meghatározott engem, valami fontosat veszítettem el, amit nem tudok megfogalmazni.
A kisugárzásom, a bájam, humorérzék, vagy, csak az a mérhetetlen naivitás, és álmodozó képesség, amivel a világot szemléltem. Talán hiányzik, hogy ébren is álmodjak, hogy egy varázslatos szemüvegen keresztül láthassam a világot, ugyanakkor félek, nem fogok-e elveszni a csodák földjén, vagy nem rohan-e el mellettem közben a valódi élet, netán lemaradok valami fontosról.
Talán japánban, ahol minden varázslatokkal, és csodákkal teli lesz, kapok egy új szemüveget, majd mikor hazajövök újra képes leszek ezt a pöttöm országot újra teljes fényében és pompájában csodálni, mert én tényleg úgy gondolom, hogy fantasztikus helyen élek, amit sajnos néha befed a por, és az emberek csak a szürkeséget látják emiatt.
…és no lám, milyen messze sikerült elkalandoznom, a világomban, csak azért mert visszagondoltam arra az időre, mikor még minden szivárvány színben pompázott.

4minute – Huh

A kezdeti komoly téma miatt először nem terveztem, hogy ma el ellátlak benneteket zenével, de nekem most figyelemelterelésre van szükségem.
Tehát jöjjön a koreai pop ipar újabb szüleménye! (A mai fellépésükben nem tetszett a ruhájuk, szóval a junius 5-eit választottam)

(katt)

.mp3 letöltés

Könnyed gyaloglás, és céltalan séta

Tényleg akkora különbség lenne séta, és gyaloglás között. Gyűlölöm az idézeteket, kivéve, amelyiket nem, természetesen, de a gyaloglás, és a sétálás közti különbségen először egy idézet kapcsán gondolkoztam el.
Most mindenki elgondolkozhat, én pedig lelövöm, a nem is olyan nagy poént.

„A séta az élet legemberibb életütemét fejezi ki. Aki sétál, nem akar eljutni sehová, mert ha célzattal és úti céllal ered útnak, már nem sétál, csak közlekedik. A sétáló útközben, minden pillanatban megérkezett a séta céljához, mely soha nem egy ház vagy fatörzs, vagy szép kilátás, csak éppen ez a levegős és közvetlen érintkezés a világgal. Egy ember, aki lassan elvegyül a tájjal, része lesz egy erdőnek vagy mezőnek, ütemesen átadja magát a természet nagy díszletei között az örök valóságnak, az időtlen világi térnek, minden pillanatban úgy érzi, hazatért séta közben. A séta a teljes magány. Egy szobában könyvek és tárgyak vannak körülötted, melyek életed feladataira és kötelességeire figyelmeztetnek, a munkára vagy a hivatásra. Aki sétál, megszabadult munkájától, egyedül van a világgal, lelkét és testét átadja az ősi elemeknek.
Márai Sándor”

Nekem volt szerencsém a szerda esti, edzés utáni laza „bulizás” után, hazagyalogolni. Nem volt hosszú a táv, de arra pont elég, hogy jól kiszellőztessem a fejem. Imádok, gyalogolni, vagy közlekedni, ahogy tetszik, mert tudom, egyszer vége lesz, én választom ki merre megyek, és akármikor abbahagyhatom.
Ez az esti gyaloglás, és egy kis nosztalgia, zenehallgatás segített legyűrni a hisztimet, és a sírást. Okom nem sok van sírni, de kitört rajtam a hiszti időszak, amiből csak egy jó kis menetelés emelhetett ki.
Másnap ismét útra keltem, az esős délelőtti pénteken. Esernyő nélkül, pocsolyákban sétáláshoz nem alkalmas cipőben, és szoknyában.
Tisztességesen megáztam, elhoztam a bizonyítványomat, egymásra mosolyogtunk egy motoros futárral, együtt ebédeltem anyukámmal, és fülég érő mosollyal ugráltam át a pocsolyákat, mert felemelő érzés volt megázni, és jót nevetni magamon.

Sétáltam is, ha már egyszer ez is benne van a címben, illene erről is gépelnem pár sort. Hétfő délután a Deák tér környékét fedeztem fel, amíg Zsolti hazatértére vártam. Véletlenszerűen befordultam egy utcába, majd egy újabba, amiket újabbak követtek. Amelyik éppen szimpatikus volt, arra ráfordultam. Megnéztem minden emlékművet, és szobrot, elolvastam mindenki történetét, és meg kell mondjam, csuda jól mulattam. Ajánlom mindenkinek, aki rendelkezik, némi nemű, fölösleges szabadidővel, és kalandvágyó hangulatában van.

The Script – The Man Who Can’t Be Moved

Ha pedig a nosztalgia zenéről van szó, akkor, következzen az a szám, ami megnyugtatott, hogy ne sírjak, mert ez a dal, még ebből az időből származik, amikor lelkileg is kemény csaj voltam, és tinédzser korom egyik legmeghatározóbb személye jut róla mindig eszembe, aki mellett, szintén, muszáj volt erősnek mutatnom magam. A dal mégis arról szól, hogy a férfiak is elgyengülhetnek, nekik is van szívük, és ők is szeretnek. Tehát a kedvenc(nem ázsiai) együttesemtől, a kedvenc számom.

(katt)

.mp3 letöltés

Indulás

Néha meg kéne állni, vagy csak lelassítani a menetelés közben, és körülnézni? Érdemes lenne megcsodálni, ami körül vesz minket, vagy elég pár pillantást vetni a látnivalókra, és továbbrobogni?
Én megálltam, jó alaposan körülnéztem, de nem találtam semmit, ami lekötné a figyelmemet hosszútávon. Nem jár semmi más a fejemben csak japán, japán, japán.
Hetek óta, egészen a mai napig, úgy éreztem megcsömörlöttem. Mintha betonba kötött volna a lábam, és mozdulatlanságra lettem volna kényszerítve. A végeláthatatlan dolgozat hegyek miatt, mert nem voltam edzésen több mint két hete? Ha valaki tudja a választ, ossza meg velem is, mert én nem tudom, de nem is érdekel, mert most száguldok az úton, ami oda vezet… nem tudom hova.
Japán! Készülj fel, mert jövök! Akkor tudatosul bennem, hogy kevesebb, mint 60 nap és utazok, mikor elkezdtem Marci által feladott; „X anyja meghalt rákban, mikor én még a nővé operáltatásom előtt voltam, akkoriban…, és az ananász, a szomszéd kórteremben, a halálos betegség” kulcsszavakkal fordítottam novellát, házi feladat ürügyén. Később eszembe jutott, hogy ebből a 60 napból, 7 napot vándortáborban, 7 másikat pedig Balatonon töltök, tehát kevesebb, mint 50 nap, mikor elérhető, vagy szabad leszek.
Ebből mennyit fogok a meleg elől bujdosva a légkondicionáló társaságában tölteni, egyedül bezárkózva a lakásba, hány nap telik majd el a könyvtárban, vagy japán oktatással? Rémesen, vészesen, és kegyetlenül kevés nap van már csak hátra, és én mit csinálok; csak mosolygok. :)
Most már nem állok meg egy pillanatra sem, az elkövetkező fél évben olyan gyorsan fognak pörögni az események a szemem előtt, hogy félek, egy szempillantás alatt vége lesz az egésznek, és mire feleszmélnék, már lemaradtam valamiről.

48/40

Volt szerencsém két napot tölteni a családom társaságában Balatonon. Most, hogy így itt a nyár, az első feladatom az volt, hogy kialudjam magam. Büszkén állíthatom, hogy két napból, azaz 48 órából, sikerült becsületesen 40 órát aludnom. Mint egy csecsemő, vagy egy macska.
Álmodtam, szerelemről, háborúról, varázslókról, bujdostam, menekültem, csatáztam, új világokat fedeztem fel, és ismertem meg, oltottam gyertyát a saját véremmel, és még ki tudja mennyi kalandos pillanatot éltem át, amire már nem emlékszem.
Nagypapám azt mondja nekem mindig, hogy a koporsóban majd ráérek aludni, ezért ne aludjam át a fél életemet. De, aki nem alszik, az nem álmodik, ébren ábrándozni egészen más, mint tudatlanul, egy apró szobából felfedezni az álmok világát, repülni a madarakkal, állatokkal társalogni, természetfeletti képességekkel bírni, vagy a jövőbe látni. Aki, kihagyja ezt az ingyen mozit, egy olyan 3D-s élményről marad le, melyet egy film sem tud hűen adaptálni.

Nevess, amennyit csak bírsz

Már az előző bejegyzésben is említettem, a pasikáimat. Egyikükkel sikerült egyeztetnem a napirendemet, körülbelül fél perc alatt, és aznap este már együtt vacsoráztunk az egyik kedvenc helyemen, és csak azért imádom azt a helyet, mert eddig csak vele voltam ott. Több mint két hónapja nem találkoztunk, és lassan már mindketten kezdtük elfelejteni, hogy is fest a másik, de szerencsénkre egyikünk sem változott sokat, a másik szemében ez idő alatt.
Hála ennek a laza késő délutánnal egybekötött, kora estének rájöttem, hogy nem emlékszem mikor nevettem, úgy igazából, jóízűen utoljára. Szerencsére megnyugtathatok mindenkit, most sikerült pótolnom az elmúlt pár hónap kihagyását.

Először zenének, valami „girl power” dallal akartam készülni, de semmi használható nem jutott eszembe, ezért gondoltam inkább legyek, egy film, amiből mindenki erőt, és bátorságot meríthet, hogy megváltsa a világot. Jöjjön tehát a Solanin bemutatója, és a mellékelt zeneszám, természetesen a film betétdala.

Asian Kung-fu Generation – Solanin

「それは二人の思いをつなぐ歌」

(katt)

.mp3 letöltés

Itt a nyár

Végre vége a sulinak. Mikor a történelem pót témazáróm befejeztével letettem a tollat, hivatalosan is vége lett az iskolának, elkezdődött a nyár, többé nem lesz Szőnyi tanár úrral történelemórám, sem Vajda tanár nővel magyarórám, és megkaptam a japán emeltszintű érettségi szóbeli eredményemet, ami után kerek egy percig csak tátott szájjal tudtam ülni, az örömkönnyeket potyogtató édesanyám mellett.
93%? kérdeztem vissza a telefonba újra, és újra megerősítést vártam, mert nem voltam képes elhinni, hogy az össze-vissza makogásom, 30 pontból 28 pontot ért. A kedves tanárnő pedig gyors számolást után közölte, hogy így 86% lett összesítve az érettségim. Tátogtam, és makogtam, majd megköszöntem és meredtem magam elé. Igazából, még most sem fogtam fel teljesen, hogy itthon ülök egy kiadós alvás, és egy nem kiadós alvás között( mert hajnalban utazom Balatonra), és erről gépelek. Azt hiszem, hosszú idő lesz, mire ezt megemésztem. :) Büszke vagyok magamra. :D

Nyári ruhát még mindig nem sikerült találnom, a japán vizsga lassan itt van a nyakamon és szinte már hallom is, ahogy Marci önelégültem dörzsöli a tenyerét, hogy milyen fantasztikus évzáró tesztet állított nekünk össze, jövő héten konzultálok, és találkozom a két kis pasikámmal, akiket hónapok óta hanyagolok (Hiányzom fiúk ugye? :P), majd elkezdek tanító néniset játszani, korrepetálok, felkészítek, kiképezek. Japán tanító néni leszek. :P

Nem tudom, mivel szaporíthatnám tovább a szót, lassan készülődnöm kéne, mert holnap hajnalban utazunk családdal Balatonra, remélem az autóban, tudok majd Mary vállán aludni, mert félájult állapotban nehéz lesz ébren maradni, de legkorábban, majd a strandon két pancsolás között húzom majd a lóbőrt.

Mindenkinek jó hétvégét, és egy laza nyárias dallal búcsúzom.

moumoon – Sunshine Girl

(katt)

.mp3 letöltés